Kipukkadás előtt? Magyar fesztiválbiznisz: trendek és számok

Hogyan emelkedhet szinte az összes nagy mainstream fesztivál látogatottsága a válság 2008-as kezdete óta, miközben a szubkultúrákat célzó ilyen eseményekre is egyre többen járnak? És fenntartható-e ez a növekedés? Megkérdeztük a szervezőket.

Ha az olvasó úgy érzi, hogy túltelített a hazai fesztiválpiac, akkor ezzel nincs egyedül: maguk a szervezők is így látják. Ez nem magyar sajátosság: Európában 2002 és 2012 között megötszöröződött a rendezvények száma, miközben közönségük csak másfélszeresére nőtt. 2012-ben pukkadt ki a lufi, vagyis az volt az első olyan év, amikor több fesztivál szűnt meg, mint ahány új indult – mondta Gerendai Károly, a Sziget főszervezője. Amerikában viszont éppen most van egy nagy bumm, és ugyan vannak, akik azt jósolják, hogy ez is lufinak fog bizonyulni, ott egyelőre nem látszanak a lassulás jelei. Nálunk zenei fesztivál is jut legalább egy a nyár minden hetére, és akkor még nem volt szó a rengeteg egyéb rendezvényről, amelyeket már évek óta szintén fesztiválnak kötelező nevezni, „a csokoládéöntéstől a gombaszedésig”, ahogy azt a FEZEN főszervezője, Kovács Antal kissé gúnyosan megfogalmazta. Gerendai Károly fontos szempontra hívta fel a figyelmet: úgy tűnhet, hogy egy rock- és egy borfesztivál nem versenytársai egymásnak, ám a végén csak ott van a családi költségvetés, amelybe már nem biztos, hogy belefér az, hogy a gyerek és a szülők is elmenjenek a nekik szóló rendezvényre. Ilyenkor általában a gyerek érdekei érvényesülnek, rajtuk spórolnak a legkevésbé.

A legtöbben a túltelítettségnek a negatív oldalát látják, pedig van pozitív is. Például Bakó Csaba, a debreceni Campus sajtófőnöke azt emelte ki, hogy a zenekarok felől nézve milyen jó időszak a nyár: „a legtöbb zenekar ilyenkor tud például normálisan turnézni, sok-sok ember előtt fellépni. Ezt önálló erőből nem biztos, hogy megtehetnék.” Persze nem véletlen, hogy már minden fesztivál, hiszen divatos lett fesztiválozni, ami egyfelől ugyan (szintén Bakó Csaba megfogalmazásában) degradálja a fogalmat, másfelől viszont ennek köszönhetően nőtt meg jelentősen a közönség. Például kiszélesedett a fesztiválra járók köre, ma már akár a 40-50 évesekig. Volt olyan, a Recorder által megkérdezett szervező, aki két párhuzamos trendről beszélt: „egyre fiatalabbak a fesztiválozók, ugyanakkor megfigyelhető egy stabil 35-40 körüli korosztály is, akik a fesztiválkorszakban nevelkedett generációt képviselik, és akik nehezen mondanak le arról, hogy a nyár folyamán legalább egy fesztiválra ellátogassanak” – nyilatkozta Kurucsai János, a SZIN (Szegedi Ifjúsági Napok) sajtószóvivője. A legtöbb szervező kifejezetten figyel is arra, hogy programja több korosztály számára is érdekes legyen. Mára odáig jutottunk, hogy ezen a téren nincs már további növekedési lehetőség, tehát az ennél idősebb generációk már nem vonhatók be a fesztiválozók körébe Gerendai Károly szerint.

A nagy fesztiválokra nem járnak kevesebben

Akkor a válság nem is érintette a magyar fesztiválpiacot? Az általunk megkérdezett szervezők szerint de, bár nem annyira, mint arra esetleg számítani lehetett volna, vagyis kevésbé, mint a gazdaság más területeit. Főként a nézőszámokon nem látszik, hogy nagy baj lenne – igaz, mi pont azokat a fesztiválokat kérdeztük, amelyek országosan ismertek és viszonylag stabilan működnek. Itt, ha nem is egyöntetűen, de nagyrészt a folyamatos növekedés látszik. (Az alábbi adatok valójában nem a fesztiválokon megfordult emberek számát jelentik, hiszen ha valaki két napijegyet vesz, akkor két látogatónak számít, és a bérleteseket is minden napra külön beszámítják.)

A Szigeten 2008 és 2011 között 385 és 390 ezer között változott az összesített látogatószám, aztán két évig esett (2012: 379 ezer, 2013: 362 ezer), idén viszont 415 ezerrel csúcsot döntött. A Balaton Sound a 2008-as 88 ezresről erről 2014-re 145 ezresre nőtt, az idén ötnaposra bővült VOLT a hat évvel ezelőtti 77 ezer helyett 2014-ben már 120 ezer jegyet adott el. A VOLT Produkció két, 2013-ban indult fesztiválja, a Strand és a B.My.Lake a tavalyi nyitóévhez képest jelentősen nőtt idénre, előbbi 72 ezerre duplázta nézőszámát, utóbbi 40 ezres látogatószámot ért el. Az EFOTT-on 2008-ban 60 ezren voltak, azóta folyamatosan nőtt, főleg 2012-ben ugorva egy nagyot 86 ezerre; idén már 92 ezres látogatószámot hoztak össze. A debreceni Campus a 2008-as 27 ezerről szintén folyamatosan nőtt az idei 71 ezres méretig.

Az általunk megkérdezett kisebb fesztiválok közül a 2008-ban indult Fishing On Orfű első évében, 2008-ban 4500 látogatóval veszteséges volt, majd 9, aztán 18 ezerre emelkedett a látogatottsága, idén pedig elővételben összejött a 32 ezres teltház (a nulladik napi Kispál-koncerttel). A Bánkitó is évről évre kb. 60-70 százalékkal tudta növelni látogatóinak számát, idén elérve az anyagi fenntarthatóságot napi 2000 látogatóval. A FEZEN ingadozott a legtöbbet ebben az időszakban: a minimum 14 ezer volt (2010), a legjobb 33 (2013), idén 27 ezres nézőszámot ért el.

A Sziget és a Balaton Sound esetében jelentős a külföldi látogatók száma, míg más fesztiváloknál ez elenyésző, 1 (Campus) és 4 (SZIN) százalék közötti. Gerendai szerint a Szigetnek nagy szerencséje volt, hogy jóval azelőtt kezdett külföldön terjesztőket keresni, brandet építeni, mint ahogy a piac telítődése erre rákényszerítette volna a nagy európai versenytársakat, akik addig 80-90 százalékban a hazai piacukról éltek. Az első, 1993-as Sziget 43 ezer látogatója közül még senki nem vett külföldön hetijegyet, a következő évben már 15%, majd 1998 és 2007 között ez beállt 50-60%-ra. 2008-tól újra emelkedni kezdett, tavaly és idén pedig már 85%-ban külföldön értékesítették a hetijegyeket. Mint Gerendai fogalmazott, nekik még mindig olcsó, miközben a hazai közönség jelentős része egyre árérzékenyebb, ők a hazai fesztiválokhoz képest joggal érzik drágának a jegyárakat.

Különleges program és/vagy helyszín

Az általunk megkérdezett szervezők két dologban látják a siker titkát. Egyrészt abban, ha egy-egy fesztivál sikeresen le tud fedni egy régiót, annak meghatározó rendezvényévé válva; másrészt abban, ha jól meg tudja különböztetni magát a többitől. Ez lehet mondjuk a zenei műfaj, mint a Balaton Sound esetében; de ilyen a FEZEN is, amelynek főszervezője azt mondta a Recordernek, hogy őket pont ezért nem érintik a folyamatosan változó fesztiváltrendek. „Nem is szeretnénk trendi fesztivált csinálni, megpróbáljuk a saját utunkat járni, és egy fele-fele arányban rock/metál-alter fesztivált összehozni.” Szintén az erős koncepcióban látja a Fishing On Orfű sikerének egyik kulcsát Egyedi Péter sajtószóvivő: kezdetben kifejezetten Alterfeszt néven futottak, és ez olyannyira működő koncepciónak bizonyult, hogy megvédte őket a válság hatásától. Szerinte még ma is vannak olyanok, akik belefutnak a kilencvenes évek jellemző hibájába, amikor sokan hitték, hogy ha egymás után játszik a Kispál és a Borz, az Irigy Hónaljmirigy és a Hooligans, akkor összeadódnak a nézőszámok, holott ezek inkább gyengítik egymást.

Schönberger Ádám, a Bánkitó fesztiváligazgatója szerint van közönségigény a közösségi alapon működő, kulturális missziót teljesítő fesztiválokra. A szponzori oldal azonban még nem látta meg ezekben a lehetőséget, ezért sok ilyen kísérlet elbukott. A Bánkitó úgy tudott hat év alatt önfenntartóvá válni, hogy ugyan nem kereskedelmi jellegű, de azért a pusztán szubkulturális szintnél eggyel magasabbra céloztak. Megkülönböztetheti magát egy fesztivál a helyszíne által is. Gerendai Károly szerint ez nemzetközi szinten is működik, legalábbis mióta túltelített lett a piac; a nagyjából hasonló programot kínáló szerbiai Exit és szlovákiai Pohoda közül azért az első vonzza sokkal inkább a külföldi látogatókat, mert a péterváradi erőd különleges helyszín, szemben a trencsényi reptérrel. Egyedi Péter is legalábbis részben a helyszínnel magyarázza az orfűi Fishing sikerét. Mint mondta, nem véletlen, hogy az utóbbi években egyre több a vízpartra települő fesztivál, hiszen így a koncertek és a mulatozás mellett az ember egyfajta nyaralásélményt is kaphat. A Bánkitó a helyszíne, programja mellett társadalmi szerepvállalásával is kitűnik. Nagy kivétel ezen a téren az EFOTT, amelyet minden évben máshol rendeznek; a szervezők úgy látják, hogy sikerük egyik titka a célcsoport: „stabilan meg tudjuk szólítani a 18-25-ös magyar fiatal (jellemzően felsőoktatásban hallgató) közönséget.”

A válság a szponzorokat érintette

Jóval erősebben megérezték a fesztiválok a válságot a szponzorok oldaláról. Gerendai Károly úgy becsüli, hogy a 2008-as csúcsévinek mostanra kb. egyharmada lett a szponzori költés a fesztiválpiacon. Igaz, ezt pont a Sziget rendezvényei érezték meg kevésbé, hiszen a hirdetők nem mindenhonnan arányosan vettek el, hanem először a kisebbeket hagyták el. Az is megváltozott, hogy mire költenek: a Sziget főszervezője szerint a brandépítés rovására előtérbe került például a kizárólagosságok vásárlása, azaz, hogy például csak a szponzor sörét lehet megvásárolni, és így legalább a támogatás egy része visszafolyik a kasszájába.

Márpedig a szponzori pénzek rendkívül fontosak. Ezt Bakó Csaba így foglalta össze: „Csak a jegybevételre nem lehet alapozni, tervezni, hiszen könnyen bele lehet futni egy nagy bukásba, amihez elég mondjuk a rossz időjárás. A hazai fesztiválok többsége nagyon kevés pénzből indul el minden évben. A szponzori támogatások későn derülnek ki, a pályázati forrásokra sem lehet építkezni, ezzel a tudattal kell programot tervezni.” Mindez nemcsak a szponzori pénzek fontosságát jelzi, hanem azt is, hogy miért olyan hasonló sok fesztivál programja: „Nagy a kockázat, amit ha megterhelsz csak egyetlen nagyobb sztárgázsival is, máris óriási rizikót vállalsz be.” De Bakó szerint rossz beidegződés csak a nagyszínpadok egyformasága alapján ítélni, egyben kell látni a teljes programkínálatot. A SZIN részéről Kurucsai János még egy, a válságtól független tényezőt is említett: „A dohánytörvény bevezetése miatt a nagy dohánymárkák már nem vállalnak szponzorációt, holott ezek korábban jelentős összegekkel járultak hozzá az ehhez hasonló rendezvényekhez.”

Rónai András
nyitókép: Sziget/Kálló Péter