Az elmúlt hónapokban elképesztő mennyiségű írás jelent meg róla és nem csak a zenei sajtóban, hanem szinte minden népszerű felületen. Érthető, hiszen a februári születésnapja minden évben hír, idén húsz éve annak is, hogy utolsó fellépéseit adta a zenekar, ráadásul hamarosan jön a Rock ’n’ Roll Hall Of Fame-beiktatás, de persze Courtney Love is alakít: hol musical, hol film, hol pedig az a témája, hogy lánya és Dave Grohl között biztosan titkos szeretői viszony van. Emellett sorra jelennek meg az újabb könyvek, sőt, most már képregény is van, gyerekkori házából múzeumot szeretnének, ízléstelen sörreklámban tüntetik fel, nem beszélve az újabb és újabb fotókról a végzetes helyszínről. Nem csodálom, hogy azok, akik kevésbé szeretik Kurt Cobain és zenekarának munkásságát (netán ki nem állhatják, mert hát ilyen is van), a könyökükön jön ki ez a sok hír. Ezzel minden bizonnyal ugyanígy lenne maga az érintett is. Reszegi László írása.
Nem szándékozom sokadikként elmesélni, hogy mi történhetett ezen a napon 1994-ben, ahogyan azt sem, hogy mi vezetett mindehhez. Aki idáig eljutott az olvasásban, nagy valószínűséggel úgyis tudja, hogy mekkora lefelé haladó spirál volt Kurt élete a Nevermind sikere után. Ez az írás most legyen más. Szóljon arról, hogy mit adott és hagyott itt a világnak.
Kurt művészetének minden területe gyerekkorából indult ki: a kilátástalan északi élet frusztráltsága és dühe keveredik benne, legyen szó akár egy párkockás képregényről, egy festményről, netán korai dalötletekről. Neki valóban sikerült az, ami csak nagyon keveseknek: ösztönösen alkotva felkarolt olyan problémákat és érzelmeket, amelyek már a ’80-as évek második felében, a zenekar kezdeti éveiben is komoly hatással voltak másokra. Elvált szülők, boldogtalan és csapongó gyermekkor, a jövőkép teljes hiánya. Ebből a szempontból Aberdeen semmit nem változott, ma is hasonló a helyzet az elmondások alapján. A férfiak húszabáló, baseball-sapkás, kockás inges favágók, akik kiakadnak, ha lányuk születik, hiszen a nők kevésbé értékesek. Egy ilyen környezetben egy gyerekkel két dolog történhet: vagy jön a teljes asszimiláció vagy a teljes megtagadás. Kurt számára elviselhetetlen volt ez a fajta egyenlőtlenség.
Míg a korai években képregénnyel (Mr. Moustache) vagy dallal (Been A Son, érdemes elolvasni a szövegét) fejezte ki nemtetszését, addig életének utolsó éveiben igazi feministává vált, aki minden lehetséges alkalommal hangot adott annak, hogy a nők az ő szemében még értékesebbek is, mint a férfiak, hiszen életet adnak a gyermekeknek. 1993 áprilisában még egy a boszniai nők ellen elkövetett háborús erőszakok elleni rendezvényen is felléptek, ahol a Rape Me című dalukkal kezdték a produkciót. Ez a gondolkodás és érzelmi világ fényévekre volt a Nevermind előtti években uralkodó hairmetal-korszaktól, amelyet a szexizmus és a bálványozás jellemzett.
Épp ez a hozzáállás eredményezte azt a sok konfliktust, ami rá és társaira várt az áttörésük után. Olyan, magukat istennek tekintő emberek akartak egy színpadra állni Kurt zenekarával, mint Axl Rose vagy Eddie Van Halen, ám ő épp ettől a közegtől, a nőket lealacsonyító, hímsoviniszta metálközegtől akart távol maradni, akár élete árán is („Rather be dead, than cool”, énekelte).
Bár ugyan ő nem tudta elkerülni, hogy a mainstream olyan szintjére jussanak, amikor már azok is az ő zenéjüket hallgatják, akik a középiskolában még megverték őket Pixies- vagy Sonic Youth-lemezek hallgatásáért, mégis feltett szándéka volt, hogy segítsen a feltörekvő zenekarokon. Éppen ezért több split kislemezük is megjelent, a legelső 1991 januárjában a Fluid zenekarral az A-oldalon, az utolsó pedig 1993 februárjában, amelyen a nyitó oldalt a The Jesus Lizard kapta. Egyes kiadványaikon és legtöbb koncertjükön The Vaselines-dalokat adtak elő, Unplugged koncertjükön pedig a Pearl Jam vagy Tori Amos helyett az akkor a nagyközönség számára teljesen ismeretlen Meat Puppets alapító testvérpárját hívták meg vendégszereplésre. Naplóírásai szerint még azon is gondolkodott, hogy kiadót alapít kedvenc underground bandáinak. Sajnos erre már nem került sor, de az tagadhatatlan, hogy milliókkal ismertetett és szerettetett meg olyan zenekarokat, akik ma is aktívak és Kurt nélkül valószínűleg garázsban csörömpölő hobbizenekarok lennének, de a Top 50 kedvenc albumának listáján szereplő előadók egy része is sokat köszönhet annak a naplóbejegyzésnek.
A NIRVANA UNPLUGGED TAVALY ŐSSZEL VOLT HÚSZ ÉVES, ITT FOGLALTUK ÖSSZE JELENTŐSÉGÉT.
Ha valami még szintén nem volt divat a ’90-es évek elején, akkor az a melegek nyílt elfogadása. Mivel őt évekig melegnek tartották a középiskolában, ez a probléma is érzékenyen érintette. Az ezzel kapcsolatos legemlékezetesebb alakítás az volt, amikor az 1992 januári Saturday Night Live-fellépésük után, a műsor záró másodperceiben előbb Krist és Dave, majd Krist és Kurt is csókolóztak a kamerák előtt. A jelenetet nyilván kivágták a TV-verzióból, de szerencsére az azóta is megtekinthető, például itt. Ez, vagy épp a God is Gay mondat felfestése közterületeken csakis arra ment ki, hogy felbosszantsa a homofóbokat, akik szerinte nagyon unintelligensek. Incesticide című kiadványuk belsejében Kurt így szól azokhoz, akik tele vannak előítéletekkel: „Ha bármelyikőtök bármilyen módon gyűlöli a homoszexuálisokat, a színes bőrű embereket vagy a nőket, kérlek tegyetek meg nekünk egy szívességet – kibaszottul hagyjatok minket békén! Ne gyertek el a koncertjeinkre és ne vegyétek meg a lemezeinket.”
A folyamatos gyomorproblémákkal küzdő énekes sikolyait nem csak a lelki problémáiból merítette, hanem fizikai fájdalmaiból is. Ez eredményezte azt a fantasztikus hangot, ami akkor is benne van a fülünkben, ha hetek óta nem hallottuk. Ahogy felesége mondta egyszer: „Akkor is beleszeretne minden nő, ha a telefonkönyvet olvasná fel”. Kurt azonban ennél sokkal komolyabb dolgokról énekelt: versei és naplóbejegyzései sokszor elsőre értelmetlennek tűnő sorai sok hallgatás után értelmet nyernek. Persze biztosan nem úgy, ahogyan ő gondolta, de ugye ez minden költőnél így van.
A végére hagytam azt, amire általában először gondolnak az emberek: olyan divatot teremtettek, ami több, mint húsz év elteltével is él és virul: a redneck-kultúra jelképét jelentő kockás flaneling egy ironikus kelléknek indult, de még a héten megjelent divatlapok is azt tanácsolják a nőknek, hogy szerezzenek be egyet, mert nagyon menő. A vászon tornacipőről már ne is beszéljünk. Az 1992-es nyári koncertekre Kurt levágatta haját, jelezve ezzel a még erősebb elszakadást a mainstream rocktól, attól a közegtől, ahová az alternatív vonalat éppen ő vitte be. A rövid hajhoz párosult egy vastagkeretes hipszter-szemüveg is. Ez is sűrűn köszön vissza még manapság is az utcákon.
A KILENCVENES ÉVEK DEPRESSZIÓS ROCKZENEKARAIRA ÉS HATÁSUKRA ITT EMLÉKEZTÜNK VISSZA.
Húsz év sok idő. Zenei stílusok jöttek és mentek, életünket és zenefogyasztási szokásainkat megváltoztatta az internet és a mobiltelefon, de néha érdemes visszagondolni arra, hogy milyen volt az a korszak, amikor nem a gigantikus színpadi látványelemek és a világító mobiltelefonok jellemeztek egy koncertet, hanem csak az, ami valóban számít: a szenvedélyes játék.
Kurt túlságosan érzékeny volt ehhez a világhoz, ennyi év távlatából nyilvánvaló, hogy neki itt nem volt maradása. Bár egyesek mindent megtesznek azért, hogy a depresszív, drogfüggő és kiégett rocksztárt lássuk benne (mind igaz), az éremnek azért volt egy másik oldala is: egy srác, aki végtelenül kedves és nyitott volt, hírnevét pedig önzetlen módon arra használta, hogy jobbá tegye a világot. Kár, hogy nem tudhatja, hogy milyen sok embernek adott reményt és nyújtott segítséget zenéjével és tetteivel.
Kurt, köszönöm szépen!
Reszegi László (https://www.facebook.com/nirvana.hu)
a Mr. Moustache-képregény egyik jellemző példája:
Kurt Cobain, ha csak egyetlen dallal kellene jellemezni, Lounge Act, 1991:
