The Knife: Shaking The Habitual (lemezkritika)

A Knife soha nem tartozott az egyszerű esetek közé, de a hét év kihagyás után megjelent közel 100 perces Shaking The Habitual (három számnyi ízelítő itt még mindig meghallgatható a lemezből) kölönösen nehéz falatnak ígérkezett.

Kiadó: Rabid

Megjelenés: 2013. április 5.

Stílus: artronica, experimental techno

Kulcsdal: Stay Out Here

Jaj, de féltem meghallgatni ezt a lemezt. A Knife-ot nagyon szeretem. Harmadik albumukat, a Silent Shout-ot szavaztam meg magamban a 2000-2009 közötti időszak legjobb lemezének. A testvérpár női tagjának szólóprojektjét, a Fever Ray-t is imádom. Még interjút is készíthettem ezzel az előadása alapján UFO, valójában pedig nagyon is emberi, kedves emberrel. Pár éve felfedeztem, hogy a második Knife-album (a 2003-as Deep Cuts) annyira kis példányszámban jött ki vinylen, hogy olyan 200 fontot ér belőle egy darab. Gazdag vagyok: úgy látszik szerencsés voltam, hogy meg tudtam venni annak idején. Szóval van mögöttünk history. Aztán jött a nagy szünet. Nem sürgettem én semmit – pláne, hogy a 2010-es operás melléklemez (Tomorrow, In a Year) nem nyílt ki két-három alkalom után – de mintha valami féltő-óvó védekezőrendszer lenne az emberben a kedvenceivel kapcsolatban, előre körbebástyáztam magam, amikor a várt első új kislemezt elég rossz körülmények között hallottam és nem volt elsöprő. Azt a hibát azért elkövettem, hogy amikor egy-egy perceket meg lehetett hallgatni ebből a dupla, majd 100 perces elidegenítőnek tűnő monstrumból, éltem a lehetőséggel és tovább lombozódtam.  Így jutottunk el oda, hogy mire elérhető lett a teljes album, sokáig meg se hallgattam (és fura módon semmit sem éreztem ezzel kapcsolatban). A Shaking The Habitual sokkal inkább eszmei lemez, mint materiális (noha nagyon is súlyos fizikai és zenei tartalmi síkon is), egy hosszú gondolkodás különböző koncepciókról és egy hosszan érlelt hangzás-eszmény keresése. Sőt, egy teljesen új zenei világ úttörő feltérképezése. Az tök nyilvánvaló, hogy a Knife nem ismétel, semennyire nem érdekli a popzenei keretrendszer, és csak a Dreijer-tesók fejében megszólaló zene, és az agyukból való "zenekinyerés" közben született egyéb világi és filozófiai gondolatok másoknak átadása érdekli őket. Amikor mégis végighallgattam a lemezt először (természetesen minden aggodalom ellenére tökéletesen magába szippantott – csak a megfelelő pillanatot kellett kivárni), akkor rögtön tudtam, hogy később, még pár közös session után nem hogy nehéznek, vagy sokkolónak nem fog hangzani, de egyértelműen „még, még, még többet” akarok majd belőle. Szocializmus, feminizmus, soundscape-izmus, annyi réteg van itt, de én még csak a bizsergető megszólalás befogadásának síkjánál tartok.

9/10

Dömötör Endre

a Full Of Fire videója:

az A Tooth For An Eye klipje: