(Capitol/EMI, 2011)
Ha nem is hihetetlen, de mindenképpen fura, hogy az oly hosszú – és annyira színes – múltra visszatekintő Jane’s Addiction még csak most jelentette meg a negyedik stúdiólemezét. Az énekes-ideológus Perry Farrell vezette Los Angeles-i zenekar történetét – a Red Hot Chili Peppers sztorijával párhuzamba állítva – már elmeséltük egy nagy közös profilcikkben, sőt az október 17-én megjelent The Great Escape Artist című album két beharangozó dalának klipjét is közzétettük (End To The Lies, Irresistible Force), úgyhogy nincs más hátra, következzék az új anyag kritikája! A már sokszor feloszlott és újra összeállt együttes legutóbb 2008-ban indult el megint, amikor is mind a négy alapító tag egy rövid ideig egyesült a Jane’s Addiction név alatt: Perry Farrell énekes, Dave Navarro gitáros és Stephen Perkins dobos mindig is része volt a felállásnak, Eric Avery basszista viszont 1991-es kiválása óta ekkor csatlakozott vissza először. Avery 2010-ig koncertezett a többiekkel, de stúdióba már nem akart vonulni, így egy rövid ideig az egykori Guns N’ Rosesból és Velvet Revolverből ismert basszusgitáros, Duff McKagan helyettesítette (vele három dalt is írt a lemezre Farrell), de az album felvételeire már a TV On The Radio gitáros-producere, Dave Sitek szállt be több hangszeren is (fő producerként pedig a Muse, a Franz Ferdinand, vagy épp az Interpol mellől ismerős Rich Costey).
A fenti közreműködők hatása nyomokban érezhető a tízszámos, 39 perces, velős albumon, hiszen Sitek és Costey profizmusa is nyilvánvaló, sőt az új producer(ek) jelenléte mintha egy némiképp meglepő irányba is lökdöste volna a Jane’s Addictiont. Az előző, akkor 13 éves hiátus után kijött 2003-as Strays groove-os dzsungel-pszichedéliája után a mostani – ezúttal csak nyolc év kihagyás után kiadott – The Great Escape Artist mintha U2-elemekkel párosítaná a zenekar védjegyes hangzását (némi rokonságot mutatva Perry Farrell köztes időben üzemeltetett Satellite Party projektjének nyolcvanas évek hangulatával). Ugyan a végeredmény nincs a 2003-as album színvonalán, de a jó hír, hogy még ez az itt-ott fura asszociációkat keltő anyag is elég erős ahhoz, hogy nyugodt szívvel ajánljuk. Farrell dallamai viszik át a túlpartra a lemezt, zeneileg pedig a Jane’s-féle metál-funk-rock hibrid elektronikával szolidan megtámogatott, némileg poposabbra, himnikusabbra vett, jól fésültebb (vagy talán tényleg drogoktól tiszta), de így is kellően dögös verziója a jellemző. A Twisted Tales feldobta volna az utolsó U2-lemezt is, a Broken People egyszerűségében is sodró hatású, az Irresistible Force pedig Farrell egyik legjobb énekteljesítménye.
2011-ben, amikor a rockzenében semmilyen igazán markáns vonulat nem rajzolható ki, ez a főképp önmagára reflektáló, új irányok keresése helyett stabil megszólalást és színvonalat szállító sima rocklemez is a simán jó kategóriába landol.
8/10
Dömötör Endre
a zenekar október 24-én David Letterman műsorában az album Underground című nyitódalát játssza:
a lemez beharangozó számának, az End To The Liesnak a videója:
az album kislemezdalának, az Irresistible Force-nak a klipje:
