(Turnstile, 2011)
Gruff Rhyst nagyon sok mindenért lehet szeretni. Nála szimpatikusabb, szerényebb és viccesebb zenész kevés fordult meg a könnyűzenében. Számtalan kortársával ellentétben a popzenére sohasem Nagybetűs Művészetként tekintett, hanem sokkal inkább úgy, mint egy terepasztalra, ahol az egyik pillanatban a kisvasúttal, a másikban meg a katonákkal lehet foglalatoskodni. Csináljunk Neon Neon név alatt egy nyolcvanas évekbeli szinti-pop konceptlemezt? Miért ne?! Vagy dobjunk össze dalokat egy brazil tévészerelővel, Tony Da Gatorrával? Mi sem természetesebb! Ugorjunk be egyet énekelni egy Gorillaz-albumra? Még szép! És persze mindezek felett ott magaslik eszement ötletkavalkádot verhetetlen dallamokkal összepárosító anyazenekara, a Super Furry Animals, mellyel eddig kilenc stúdióalbumot készített. Mindemellett saját szólódolgaira is jut ideje: a Shark Ridden Waters és Sensations In The Dark kislemezdalokkal beharangozott – és a Recorderen is meghallgatható – Hotel Shampoo már a harmadik ilyen albuma a sorban, és egyben a legjobb is.
Hogy kiderüljön, miért annyira szórakoztató az idén 41. életévét betöltő Gruff produkciója, ahhoz nem kell túl messzire mennünk – elég, ha csak röviden összefoglaljuk a Hotel Shampoo című új album keletkezési körülményeit. A walesi gitáros-énekes 1995 óta gyűjt különféle samponos flakonokat és egyéb kis fürdőszobai kiegészítőket azokból a szállodákból, ahol eddig megfordult (szóval gyakorlatilag a világ minden tájáról), és az album megjelenése előtt kiállítást is rendezett ezekből, majd egy installáció keretében egy szabályos házat épített belőlük, ami igazából úgy néz ki, mint valami kutyaól (a cikkünk alatti videón is megtekinthető). És hogy milyen lett az igazi Hotel Shampoo? Hát olyan, mint egy Super Furry Animals-lemez. Mint egy jó SFA-lemez.
Pedig 2005-ben, az első szólólemezénél (Yr Atal Genhedlaeth – vajon ki tudja ezt ejteni valaki a walesieken kívül?) még nem lehetett sejteni, hogy ez lesz Gruff magánakcióiból, hiszen az az album nem volt sokkal több, mint egy félkésznek tűnő házidemó, és azt sem könnyítette meg a hallgató dolgát, hogy végig Gruff anyanyelvén szólaltak meg a dalok. Ehhez képest a 2007-es Candylion már hipertérugrásnak számított a maga teljes kidolgozottságával, miközben eklektikájában ugyanúgy megfért egy csilingelő popdal (Candylion), mint egy repülőgép-eltérítés történetét elmesélő, folyamatosan előrehömpölygő 15 perces, „eposz” (Skylon!).
A 2010-ben Andy Votel (a manchesteri Twisted Nerve kiadó Badly Drawn Boy melletti másik alapítója) produceri segédletével rögzített új album sokszínűségben még messzebbre megy, és nem túlzás a Super Furry Animals-lemezek minőségéhez mérni: Gruff valóban kiadhatta volna ezt a dalcsokrot anyazenekarának neve alatt is, hiszen minden olyan jellemzőt megtalálunk, amelyek a SFA-anyagokról ismerősek lehetnek. Nincs két egyforma dal, az összetettségükben is egyszerű dallamok azonnal másznak a fülbe, itt vannak a lustán tekergő pszichedelikus vonósok, mariachi trombiták (melyek által a Sensations In The Dark az 1999-es Northern Lites című számot idézi meg), előkerülnek hangminták (a Shark Ridden Watersben például a Cyrkle együttes 1967-es dalából, az It Doesn’t Matter Any More-ból), Gruff a búsan felsíró szaxofontól sem riad vissza, sőt még egy ábrándos duettet is előad egy svéd énekescsajjal, El Perro Del Marral (Space Dust #2). Egyedül a többször is a háttérben „brummogó” nagybőgő tűnhet érdekes újdonságnak. Ha mégis ki kellene emelni egy lemezt, amihez a Hotel Shampoo leginkább passzol hangulatában, az feltétlenül a Super Furry Animals 2005-ös Love Kraftja lenne, hiszen hasonlóan andalító, puha, nyári hangzású lemez született most is – és ennél jobb hallgatnivalót tényleg nem lehet elképzelni ahhoz, hogy ezt a nyúlós-nyálkás, rettenetes februárt átvészeljük.
9/10
Soós Csaba
http://www.gruffrhys.com/
http://www.superfurry.com/
80 percnyi válogatás Super Furry Animals-, Neon Neon- és Gruff Rhys-klipekből:
