A politika és a populáris kultúra viszonyáról sokkal többféleképpen és izgalmasabban is lehet beszélni, mint a legtöbb újságcikk teszi. Ezt példázza egy új tanulmánykötet. Ez a cikk először a Recorder magazin 112. számában jelent meg.
Krúbi lesmárolta a törpe Orbán Viktor-figurát!
Azahriah Orbán Balázst mintázta és videóüzenetet küldött a gyerekbántalmazás elleni tüntetésre! Beton.Hofi fellépéséből az MTVA kicenzúrázta Orbán Viktort! A Carson Coma saját maga cenzúrázta ki Orbán Viktort! Nagy Feró örül a Fidesz milliárdosainak! Ákos szerint orwelli világban élünk, ahol tönkreteszik azt, aki mást gondol gyerekek nemváltó műtéteiről! Tóth Gabi mittudomén!
Az amúgy elmélyült vitákkal teli közéletben a popzene és a politika kapcsolatáról meglehetősen egysíkúan esik szó. Ki mit mondott, miért mondta (meggyőződésből? pénzért? Kossuth-díjért?), lett-e következménye (ráuszították a megafonosokat? ez áll a „technikai okok” miatt lemondott koncert hátterében?). Ki hol lépett fel, mihez csatlakozott, mit fogadott el, árulás-e ez. Miközben elegünk van abból, hogy mindenbe beszivárog a politika, ha egy lemezen egyetlen számban elhangzik egy politikai mondat, akkor az lesz a hír.
Jó, megjelent több elemzés arról, hogy a legújabb generáció már nem fél az aktuálpolitikai témáktól, szemben a sok éven át jellemző „jaj, én nem akarom megosztani a közönségemet, inkább menekülést kínálok a valóságból” hozzáállással. A magyarázat egyszerű (és nyilván van benne valami): akik az interneten érik el a közönségüket, ott keresnek pénzt, azokat nem lehet rádiós játszással és hasonlókkal kordában tartani.
Nem meglepő, hogy a populáris kultúra és a politika kapcsolata ennél azért több nagyságrenddel komplexebb. Egy új tanulmánykötet apropóján érdemes megnézni, milyen sokféleképpen lehet gondolkodni a témáról.
A tömegek vágyai és irányítása
Barna Emília és Patakfalvi-Czirják Ágnes tanulmányai már többször kijutottak a tudományos életen kívülre. Az általuk szerkesztett Populáris kultúra és politika című kötet előszavában felvázolják, hogy az elmúlt évtizedekben a populáris kultúra (főként szociológiai ihletettségű) kutatása milyen fő irányokat követ. A művészi megszólalás tartalmi elemzése csak egy ezek közül; ennek kvázi ellenpárja, ami az alkotásokat nem autonóm önkifejezéseknek tekinti, hanem a kultúripar által termelt javaknak, amiknek előállítása, terjesztése és fogyasztása is a társadalmi-politikai-gazdasági környezetbe van beágyazva.
A „tömeg” és a populáris kultúra viszonyában szintén két ellentétes irány van. Az egyik a népszerű alkotásokat „a »hétköznapi emberek« ízlésének, vágyainak, igényeinek kivetüléseként” kezeli; a másik „a populáris kultúrát mint a tömegek vágyai és képzelete fölötti ellenőrzés vagy uralom terepét tárgyalja” – írják. Hozzátenném, hogy mindkettő megjelenik nemcsak a tudományos diskurzusban, hanem a (mondjuk így) értelmiségi lapokban is. Azt, hogy bizonyos műfajok, hangzások népszerűvé válnak, szokás például azzal magyarázni, hogy az emberek az egyre szarabb valóságból való menekülést keresik. Másrészt rengeteg cikket olvashattunk arról, hogy a szuperhősös filmek a globális kapitalista világrend apológiái – ezt még a legszubverzívebbnek mondott Amerika Kapitány: A tél katonája is megkapta, szegény. (A jobboldalon meg ugye az a narratíva, hogy a Netflix-Disney-stb. a woke-vírussal manipulálja a tömegeket.)
„Politikai orientációja abszolút hidegen hagy igazából bárkinek”
A dalszövegekben, zenészinterjúkban megjelenő explicit politikai tartalmak kapcsán lényeges, mégis ritkán elemzett kérdés, hogy ténylegesen milyen hatással van ez az emberekre. A legtöbbször mintha a két véglet egyikét gondolnánk: a politikai megszólalások manipulatívak / úgyis csak azt szólítják meg, aki már eleve egyetért velük.
Ezért fontos Barna Emília és Patakfalvi-Czirják Ágnes Zene, haza, család. A zenehallgatás morális ökonómiája című tanulmánya. Vidéki városokban végzett fókuszcsoportos kutatásukban azt találták, hogy a középkorú megkérdezettek „rendszerint tudatában voltak az előadók és más zeneipari szereplők közötti egyenlőtlen versenynek, különös tekintettel arra, hogy a kormány előtérbe helyezi bizonyos produkciók finanszírozását, támogatását, és hogy a helyi, közpénzből fizetett eseményeken fellépő előadók névsorát a politikai akarat is befolyásolhatja.” Egy idézett megszólaló egyenesen a „három T országát” emlegette.
Ugyanakkor az emberek „saját szabadidejüket, fogyasztói választásaikat kimondottan politikamentesnek látják és láttatják”; számukra a zenészek „társadalmi vagy politikai szerepvállalása nem feltétlenül játszik szerepet előadói hitelességükben vagy minőségükben”. Bár volt olyan, aki nem hajlandó meghallgatni Ákos egy számát sem, jellemzőbb, hogy elkülönítik a közszereplőt és a zenészt: „Én is tudom, hogy beállt a Fidesz mögé, de olyan jó zenéi vannak”.
A helyzet azért nem ilyen egyszerű, hiszen a zenefogyasztás túlmutat önmagán: közösséghez tartozást is kifejez. A kutatás érdekes eredménye, hogy a megkérdezettek tudatosan költenek pénzt jellemzően magyar előadókra, ahogy mondják, „tiszteletből, támogatásból”: „rendszeresen megveszek CD-ket, de nincs otthon CD-lejátszóm.” A magyar zene ilyen támogatása a kutatók szerint „a nemzethez való tartozás érzését is kifejezi és erősíti. Az anyagi áldozat a nemzeti közösség fenntartásának hétköznapi eszközévé válik”. (A közösséghez tartozás másik oldala a kizárás. Volt, aki expliciten kimondta, hogy a magasabb jegyár nemcsak arra garancia, hogy azok lesznek ott, akik szeretik a fellépőt, így jobb a hangulat, hanem ezen kívül is „van egy körülmény, a cigányok”, akik „az ezres belépőt kifizetik a diszkóba, de a fezenes belépőt már nehezebben.”)
Barna és Patakfalvi-Czirják megjegyzi, hogy a magyar zene iránti ilyen elkötelezettség „a kormány hegemóniaépítési törekvéseihez illeszkedik. A magyar zenei csatornák feletti állami kontrollt és a kormány fesztiváliparra gyakorolt befolyását a fogyasztók gyakorlatai erősítik meg, akik nem mutatnak ellenállást az erősödő politikai kontrollal szemben.” Vagyis amikor a zenefogyasztást „apolitikus keretben fogalmazzák meg”, akkor valójában „az Orbán-kormányok kulturális hegemóniaépítését közvetetten támogatják”. Vagyis pont azért befolyásolhatja a politika a zenei élet el nem hanyagolható részét, mert a közönség politikamentesnek akarja gondolni a zenehallgatást.
Az elképzelt szocializmus újrapolitizálása
A szociológiai, gazdasági megközelítéshez képest a tartalomelemzés olykor amolyan naivitásnak tűnhet: „ó, te azt hiszed, a művészi vízió meg ilyesmik számítanak (vagy egyáltalán léteznek)?! Cuki vagy!” Persze valójában ezen a téren is lehet izgalmasat mondani. A kötetben erre kortárs (filmes) jelenséggel foglalkozó példa Varga Balázs Elképzelt szocializmus című tanulmánya.
 |
| Liza, a rókatündér |
Ez olyan újabb kelet-európai filmekről, sorozatokról szól, amelyek a szocializmus korában játszódnak, annak ismerős díszletei közt, de ezeket fantasztikus elemekkel, „önfeledt fikcióval” vegyítik. Liza, a rókatündér; Lajkó – Cigány az űrben; Drakulics elvtárs; A csábítás (Agnieszka Smoczyńska horrormusicalje), 1983 (a Netflix sorozata): ezek a korhoz való viszonyunkban – ami ugyebár nemcsak történelmi, hanem lényegi politikai kérdés – sajátos újdonságot hoztak.
Varga szerint közvetlenül a rendszerváltás után a szocializmus alatt játszódó filmek két jellegzetes típusa a nosztalgiafilm (Csinibaba, Kolja, Goodbye Lenin) és az ügynökfilm (A mások élete) volt. Az előbbiben „a kötődés, a visszavágyás és a szükségszerű elválás érzelmi ambivalenciája volt a fontos”, utóbbiak „a »végre magunk mögött hagytuk« távolságteremtő gesztusára építettek”.
 |
| Drakulics elvtárs |
Ahogy a szocializmus időben egyre távolabb került, a bemutatásának mintázatai is átalakultak. Megszilárdultak a kor ismert vizuális emblémái (az ikonográfiát részben maga a rendszer termelte ki), amiket ezek a filmek „túláradó bőségben és harsány öntudatossággal” használnak. Ugyanakkor a stilizált, fiktívvé tett világot –a nosztalgia depolitizáló gesztusával szemben – újrapolitizálják: „a hétköznapokat, egyéneket szemmel tartó, megfigyelő, kontrolláló világként idézik fel és erősítik meg a szocializmus emlékezeti képét.” De teret adnak a különlegesnek is; „kívülálló, saját világgal rendelkező alakokat” tesznek meg főhősnek, megmutatva, hogy volt itt olyasmi is, amire büszkék lehetünk: a rendszeren, sőt, a Kelet és Nyugat dichotómián is kívül.
Barna Emília és Patakfalvi-Czirják Ágnes (szerk.): Populáris kultúra és politika, Typotex, 2024.
szerző: Rónai András
