Vízről és lélekről. Jamila Woods: Water Made Us (lemezkritika)

Jamila Woods hátat fordít a közéletnek, hogy érzéki műfaji kombinációkba és lüktető ritmusokba csomagolva nyújtsa át gondolatait a leguniverzálisabb érzésről, a szerelemről. Ez a kritika először a Recorder magazin 110. számában jelent meg.

Jamila Woods szülőhelyén, Chicagóban leginkább közéleti szerepvállalásáról ismert. Számára misszió a helyi közösség felemelése és összekovácsolása a zene segítségével – a faji és társadalmi ellentétek által megosztott város számára a közös kulturális gyökerek éltetése és a művészi önkifejezés terápiás ereje jelenthetnek gyógyírt, vallja. 

Valóban, Chance the Rapper és Noname mellett az énekes Jamila Woods Chicago egyik legkönnyebben beazonosítható hangja, a fekete politikai-kulturális példaképeit megéneklő LEGACY! LEGACY! című 2019-es albuma pedig véglegesen politikailag elkötelezett branddé emelték. Joggal várnánk tehát, hogy 2023-ban, amikor a világ minden objektív mérce szerint rohadtabb hely, mint 2019-ben volt, Woods méginkább beleálljon az aktivizmusba, azonban harmadik lemeze, a Water Made Us teljesen más utat választ, ami azonban nem kevésbé őszinte és izgalmas. 

A Water Made Us központi gondolata a megadás, erre utal a cím is, amit Woods egy Toni Morrison-idézetre rímelve talált, ami hevenyészett fordításban talán így hangzana: “a víz memóriája tökéletes, és örökké oda törekszik vissza, ahonnan jött.” Az egész életre igaz ez, véli Woods, ahogy a Good Newsban ki is fejti, minden nehézség, minden küszködés ellenére ösztönösen tudjuk, hogyan térjünk vissza egyfajta őseredeti elégedettséghez és egyensúlyhoz. Ez a manifesztáció tárgya Woods szerint, nem pedig a hustle culture. De meg tudjuk-e adni magunkat mindennek?

A kérdésre nincsenek könnyű vagy egyértelmű válaszok, ezért is olyan szimpatikus Woods filozófiája – ott van mögötte a megéltség: 2020-ban hagyta ott a Young Chicago Authors nevű ifjúsági szervezetet, hogy zenei karrierjére fókuszáljon, miközben egy hosszú párkapcsolata is végetért. Természetesen az egészet keresztbeverte a világjárvány, a BLM-demonstrációk, az amerikai politikai zűrzavar. Mindeközben Woodsot kötötték a kiadója szabta határidők, a saját önkorlátozó elképzelései az új albumról, mintha csak az ellenszegülést, a túlzott akarást büntette volna valami nagyobb erő, leckét adva abból a bizonyos megadásból.

Az eredmény egy végtelenül őszinte, elegáns anyag, ami a játékosságot és humort sem nélkülözi: érzésre egyetlen hosszú, lüktető levegővétel, egyetlen meditáció szeretetről, szerelemről, elengedésről – arról, ami végső soron összeköt. Az alapot mindehhez a 2017-es HEAVN dalaihoz hasonlóan lágy, változékony soulhangzás adja, amibe gyakran szövődnek erős, pozitív beatek, elektronikus effektek, hiphop- és spokenword-betétek. Különösen utóbbiak idézik fel a legendás Miseducation of Lauryn Hillt, ezt a tematikájában is hasonló albumot, aminek kedves, iskolai órákon “talált” betétei köszönnek vissza az out of the doldrums, libra intuition és a the best thing beszélgetéseiben.

A Water Made Us körkörös utat jár be: az albumot nyitó Bugs és Tiny Garden eufóriája illékony, a Practice már vissza is veszi ezt a túlcsorduló örömöt és keresetlenséget, ami aztán a tökéletlen, néha fájdalmas és kibírhatatlan szeretet különböző formáira irányítja a szerző tekintetét. Gyönyörű példája ennek a Wreckage Room és Thermostat érzelmi hullámvasútja, az abszolút mélypontot követő elengedés, a valami más választásának elengedése, amit a Thermostat kellemesen meleg R&B-ritmusokba csomagol, de cukormázas illúziókról szó sincsen. A Water Made Us ereje éppen a hétköznapi pillanatok felemelésében rejlik, amit a szerző kitárulkozása ellenére elegáns visszafogottsággal közvetít – trackről trackre, pillanatról pillanatra megújulva.

szerző: Selmeczi Nóra