Nyáresti időutazás – Kim Petras

Az első nyíltan transznemű énekes és dalszerző, aki meghódította az amerikai slágerlista ormait, aki főkategóriában Grammy-díjat kapott: a német származású Kim Petras első igazi-igazi stúdióalbuma hyperpop időutazásra invitál. Ez a cikk először a Recorder magazin 106. számában jelent meg.

Woo-ah! Még mindig normális életet él, mondja, bár a totális mainstream siker jelei egyre egyértelműbbek: Sports Illustrated-címlap, Met Gála-meghívás, koktélozgatás a Today Show stúdiójában, Pride-party Sam Smith és partnere oldalán New Yorkban.

Hirtelenszőke, hipercsajos, minden kifinomultságot nélkülözően kihívó – és pusztán a létezésével tökéletesen mutat rá, a progresszív Nyugat is többnyire mennyire bénán kezeli a transz-diskurzust. Kim Petrast a német közönség 2007-ben a VOX kereskedelmi tévécsatorna népszerű Stern TV riportműsorában ismerhette meg, amivel megalapozta az őt éveken át elkísérű Világ Legfiatalabb Transznemű Személye titulust.

Ez a hosszúra nyúló médiacirkusz a valóban rendkívül fiatalon, 16 évesen kérvényezett nemi megerősítő műtét jóváhagyatását elérni hivatott kampány része volt. A meglehetősen reflektálatlanul tálalt anyagokat készítő stábok egy klasszik könnyfacsaró sztorit írtak Kim küzdelméből, az életről a “rossz testben”, és később is csak arra voltak kíváncsiak, hogy, na és akkor most milyen nőnek lenni? Milyen lenne? Ugyanolyan hirtelenszőke és hipercsajos mint eladdig, az egyetlen változás, hogy a saját valóságát tükröző testben képes élni. Egyébként a lila Nokián, a polifónikus csengőhangokon és a fiúzáson kívül kevés dolog érdekelte.

A narratívában feltűnik egy MacBook Pro, az az eszköz, ami a valódi karrierjét elindította, és amire már önerőből spórolta össze a pénzt. Kim Petras ugyanis eltökélte, hogy popsztár lesz, pont olyan, mint akiknél az inspirációt kereste: Kylie Minogue, Lady Gaga, Britney Spears, Beyoncé vagy az örök Madonna.

Kim Petras egyik fellépése 2018-ban

Hosszú éveket töltött a mainstream előszobájában, de a zajos áttörés váratott magára. 19 éves volt, amikor Los Angelesbe költözött – itt állítólag egy producer garázsában húzta meg magát és belevágott a nemzetközi karrier építésébe. Kudarcba fulladó himnuszénekléssel legalább nem blamálta magát, ez nem egy langyos NSZK Király Linda-történet.

A korai próbálkozások viszont egészen izgalmas színben tüntetik fel még az amúgy pusztítóan egyszerű bubblegum popot is, Petrasnak van érzéke az iróniához, a médiához, a kontrollált imázsépítéshez. A SoundCloud és a közösségi média ügyes használata hamar felrakja arra a Billboard-listára, ami a felfutóban lévő zenészeket rangsorolja. A következő logikus lépés a szociális tőke felhalmozása: itt egy Charli XCX-kollab, ott egy Paris Hilton-cameo a szerző első klipjében – az I Don’t Want It At All már a Spotify Global Viral listáján is helyet kér magának. 

Kim Petras ügyesen háromszögeli azt a niche-t, ahol a pop Naprendszerében elképzeli magát. A pillanatokat, trendeket minden szubverzió nélkül kihasználó stratégia ez, amiben szerepel Halloweenre kiadott EP (Turn off The Light Vol. 1, az Elvira, Mistress of the Dark perszónáról ismert Cassandra Petersonnal közösen), Valentin-napi dal (Heart to Break), kollab a hyperpopot 2021-es tragikusan buta haláláig domináló SOPHIE-val, vagy Kygóval (Broken Glass). 

Klasszikus “mi lett volna, ha”: ha nincs a pandémia, Kim Petras lett volna az amerikai kontinensen taroló Camila Cabello előzenekara a világkörüli turné európai állomásain. Ez sosem történt meg, a kókuszdió-keménységű, pattogó melleket éltető habos-babos sláger, a Coconut viszont a meleg szcénában elsőprő sikert aratott egy évvel később. Talán ha a járvány nem töri meg a lendületet, talán ha Cabello rivaldafényéből egy kicsit el tud csenni, akkor még bombasztikusabb lehetett volna az a valóban felemelő fricska, amit az MTV EMA vitt be 2021-ben a szándékosan Budapestre szervezett díjátadóval. A melegtörvény elleni tiltakozás ikonjaként a hirtelenszőke, minden kifinomultságot nélkülözően kihívó transz előadó beleállt a vérforralóan szexpozitív, tabudöntögető szerepbe – a társadalmi szerepvállalás mellett ez volt a jó belépő. Úgy tűnt, a gender-sztereotípiákat tollboákba borító Harry Styles, a teljes Internet gyűlöletét megbíró Sam Smith mellett a szcénának szüksége van egy nyíltan transz személyiségre, aki Styles-hoz hasonlóan képes mainstream sikerre fordítani a meleg szubkultúra trópusait.

2022. szeptember 22-én jelent meg a mindent elsöprően sikeres Unholy, a Sam Smith-szel közös dal, ami egyszerre csapta ki a biztosítékot az internet népénél és ostromolta az amerikai slágerlisták csúcsait, eredményesen: egymilliárd lejátszás Spotify-on, a TikTok teljes leuralása, és a Duett kategóriában elnyert Grammy-díj.

Petras köszönőbeszédében édesanyját méltatta, aki kezdettől lányként fogadta el, és két előadóművészt nevezett meg: Madonnát, aki megteremtette a kortárs popsztár szereprepertoárját és SOPHIE-t, aki transz nőként utat mutatott, és aki Kim Petras sikerét és első, évek küszködése után elkészített debütáló albumának megjelenését már nem érhette meg. Utóbbi talán jobb is így.

Kim Petras és Sam Smith a 2023-as Grammy-díjkiosztón

Míg SOPHIE az avantgárd érzékenységű anything goes-típusú popzenét tette meg a kézjegyének, úgy Petras a nyári bulislágerek faék-egyszerűségű dance/pop elegye felé fordult. Akárhányszor meghallom a Nicki Minaj-dzsal közös Alone felütését, ami Alice Deejay Better Off Alone-ját samplerezi, valami nehezen leírható érzés kerít hatalmába. A szekunder szégyen keveredik a déjà vuvel: fondorlatos ügynökök olyan időutazásra küldtek, amin én nem kívánok részt venni, köszönöm szépen. Nem lehet újra 1998, több okból sem. Ordas közhely, hogy amiről azt hittük, a történelem vége, arról kiderült, hogy legalábbis dajkamese volt – a világunk alaposan megváltozott, és átalakult benne a popkultúra szerepe is. A kortárs pop meglepően sokszor lesz vivőanyaga az aktivizmusnak vagy kurrens témák kibeszélésének, de Kim Petras aktivizmusa nem folyik bele az előadóművészetébe, sőt még a produkciós folyamatba sem (így eshetett meg, hogy minden fenntartás nélkül működött együtt azzal a Dr. Luke-kal, akit Kesha szexuális visszaéléssel gyanúsított, lásd még az egész #freeKesha ügyet az internet nemfelejtő bugyraiban).

Mindennél azonban kellemetlenebb, hogy a Feed the Beast című, állítólag három éven át egy tucat producerrel csiszolgatott debütáló album egyszerűen rossz. Bár az album végére oda van csapva az Unholy és a végtelenül buta, de népszerű Coconuts is, ezek csak kontrasztnak jók. A többi: a gondtalannak hazudott 1990-es évek gondtalannak hazudott eurodance-slágerei megmikrózott kivitelben. Pontosan olyan, mint amikor az emlékeinkben a mindennapi luxus netovábbjaként élő Vienetta jégkrémtortát megízlelve rájövünk, hogy a ropogós rétegek között megbújó, xanthángumival és szójalecitinnel dúsított vaníliaízű fagylalt köszönőviszonyban sincsen semmivel, amit jószívvel fogyasztanánk.

Semmi kétségem afelől, hogy a könnyen megjegyezhető popsláger toposzának bűvöletében élő Kim Petras dalai megtalálják az utat a tánctérre, és rengeteg, erotikusnak szánt fogdosás, izzadva pattogás és külső helyszínen ordítva hányás hangkulisszáját adják majd. Végül is szinte semmivel sem jobb zenékre mulattam (vagy próbáltam mulatni) a 2000-es évek derekán Budapesten magam is, és nem bántam, hogy legalább azokon a szombat éjszakákon nem Adornóval kell enyelegnem, hanem lányok és fiúk kedélyeit borzolhatom azzal, hogy hajnal négykor mindenáron egy presszókávéra kívánom meghívatni magam. De a “tulajdonképpen bármi lehet jó” 2023-ban nem a megfelelő szűrő: elvégre Kim Petras példaképei mind a kockázatvállalással és az újrakezdésre való hajlandósággal lettek a pop csillagai, nem pedig azzal, hogy lejárt szavatosságú tánczenéből nyúltak komplett frazeológiát. Különösen a Hit It From the Back és a King of Hearts simulna észrevétlenül a Sláger Rádió tetszőleges koradélutáni zenei blokkjába, ahol esetleg az erre érzékenyeknek csak az Autotune használata tűnne fel.

Sajnos az ironikus hallgathatóság lehetőségét sem kínálja fel a Feed the Beast, így nem is különösebben szórakoztató anyag. Pompás lesz egy-két év múlva menekülni a dallamai elől egyik-másik pláza tereiben, és ugyanazzal a rossz érzéssel összerezzenni, amikor felcsendül az Alone, ami nem Alice Deejay és nem Wiz Khalifa és nem a Purity Ring szarkasztikus coverje, hanem egy radikális előadóművész elszalasztott esélye arra, hogy igazi erőt és stílust mutasson.

szerző: Selmeczi Nóra