Zavarba ejtő korlenyomat. Húszéves Peter Gabriel legsötétebb lemeze

Peter Gabriel kilencedik stúdiólemeze meghökkentette a korabeli rajongókat és a kritikusokat is: előbbiek az évtizedes eltűnésből új fizimiskával visszatérő énekesen lepődhettek meg, utóbbiak nehezményezték az album hangzásbeli túlburjánzását. Vajon húsz év távlatából mennyire embert próbáló végighallgatni az Up tagadhatatlanul tömény zenei anyagát? Ez a cikk először a Recorder magazin 99. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2002-ben.

Azoknak, akik a Genesis vagy a nyolcvanas évekbeli, sikeres szólókarrier óta ismerték Peter Gabrielt, és az 1992-es Us óta várták a folytatást, nem kis meglepetést okozhatott, hogy az angol prog-artrock-világzenei énekes-dalszerző mintha más emberként tért volna vissza a tízéves remeteségből. Nekem a Budapestet is érintő Growing Up turné ősz kecskeszakállas, kerekebb arcú, bölcs professzora volt az első komolyabb találkozásom vele, és innen fejtettem vissza korábbi munkásságát, fedeztem fel, hogy ja, hogy ő csinálta a Sledgehammert, a Solsbury Hillt, és a Krisztus utolsó megkísértésének a zenéjéért is ugyanez az ember felel. 

A koncert felszabadultan játékos kreativitása talán még eggyel jobban meg is fogott, mint a 2002-es lemez zenei anyaga önmagában – az óriás plasztiklabda, a forgó színpadon történő csónakázás, a villanykörtékkel kipreparált mellény, a szinte csupa kopasz zenekar és a narancssárga overallba öltözött technikusok által kialakított színpadkép moziszerzű élményt nyújtott csupa jópofa, színes karakterrel (Tony Levin!), narratív fordulattal, sok tetőponttal. 

Húsz év távlatából, ebből a játékos emlékből kiindulva most az okoz kisebbfajta meglepetést, hogy a turné alapjául szolgáló album mennyire fojtogatóan, fullasztóan sűrű, sötét, nehéz darab. Alig van rajta hat percnél rövidebb szám, a szövegek témáiban a halál, a gyász dominál, amelyekről azelőtt csak elvétve írt ilyen éles fókusszal Gabriel. A nyitószám halk elektronikus pulzálással indul, fél percig alig hallunk valamit, akár még fel is tekerhetjük a hangerőt, pont mire fémes halálsikollyal beüt az első riff, majd megszólal Gabriel eltorzított hangja – sokk lehetett az Us után, és 2022-ből is az. 

A Darkness zenei váltásai, az agresszív, konfrontatív elektronikus támadást meg-megtörő rövid fellélegzései az album egészét megelőlegezik kicsiben. Korántsem nonstop bünteti a hallgatót, a Sky Blue zárlatául szolgáló kórusrész (a The Blind Boys of Alabama részéről) felemel és lebegtet, magasan úsztat a felszín fölött, a More Than This vágyakozó refrénje bátran rokonítható a Don’t Give Up megnyugtató, optimista hangnemével. Ez a kettősség az I Grieve-ben csúcsosodik ki: az album mesterműve mély gyászból indul, tompa, ambientes lüktetésben fel-feljajduló, fojtott  elektronikus sóhajjal, majd egyszer csak felszakad a fájdalom. „Life carries on”, kapaszkodik a gondolatba a dal, már-már örömjammeléssel. 

Az Up helyenként zavarba ejtő korlenyomat. Megfogható benne a szeptember 11-ei merénylet utáni letaglózottság, noha a dalok jóval a tragédia előtt születtek. Gabriel már egyből az Us után elkezdett dolgozni az új zenéken, ezért nem is annyira az ezredforduló zenei sémáit, hanem még a kilencvenes évek triphopos-világzenés trendjeit vélhetjük felfedezni bennük. Zömmel a régi alapcsapatával dolgozik együtt (a King Crimsonból is ismerős basszusgitáros Levin mellett David Rhodes és Manu Katché a fő alkotótársak), ám nem hazudtolja meg progresszív gyökereit: az album hangzása és atmoszférája újítás az addigi életműhöz képest.

A lemezt és a turnét még hosszabbra nyúló, két évtizedes csend követte, amelyet csak egy-egy feldolgozáslemez tört meg, és persze a kósza hírek, hogy készül az i/o munkacímet viselő folytatás, sőt, több száz dal vagy dalkezdemény gyűlt össze. Kérdés, hogy hol lehet a helye Peter Gabrielnek 2023-ban, sőt, ki lesz az a Peter Gabriel, aki pár hónapon belül most már tényleg kihozza a tizedik sorlemezét és turnéra indul. Megkésett üzenet is lehet a múltból, de akár a jövőbe mutató változás is.

Huszár András