Kabaré, matekrock, musical, country, tropicália, jazz és miegyebek - mindez ott kavarog a black midi harmadik lemezén. Ügyes - de vajon több-e ennél? Ez a kritika először a Recorder magazin 97. számában jelent meg.
A black midi tagjai szinte gyerekek voltak, amikor felkapta őket a hype-gépezet, bár a Schlagenheim (2019) című bemutatkozásuk inkább ígéret volt – legalábbis azok számára, akik hallottak már előtte is matekrockot. A Cavalcade (2021) még több műfaj között ugrált (prog és posztrock, jazz stb.); a Hellfire meg, ajjaj, bedobja még a mixerbe a kabarét, musicalt, country-t, tropicáliát, a sportközvetítések és a croonerek bombasztikusságát satöbbi, satöbbi. Mindezek között olyan könnyedséggel ugrándoznak, hogy az már gyanús: könnyű üres, „ezt is meg tudom csinálni, odass!” lemeznek hallani (vagy ájuldozni a profizmuson és összeszokottságon).
De jobb hátrább lépni, a (kétségkívül impresszív) részletek figyelése helyett hagyni, hogy elsodorjon a lemez. Így egyetlen egybefüggő, színpadias és szürreális előadás lesz belőle; elborzasztó, vicces, lenyűgöző, bosszantó – és összességében igen szórakoztató. Innen nézve kiderül, hogy a legjobb a black midiben az, ami közelről nem is látszik: a dramaturgiai érzékük.
Előadó: black midi
Cím: Hellfire
Kiadó: Rough Trade
Megjelenés: 2022. július 15.
Műfaj: matek-kabaré-rock-musical
Kulcsdal: Eat Man Eat
8/10
Rónai András