Semmi sem lesz már ugyanolyan - Mórocz Tamás ajánlja Uffie lemezét

Az egy szem vagány csaj a franciaelektró-szcénában a kétezres évek közepén. Uffie még 20 éves sem volt, amikor már uralta a MySpace-t olyan slágerekkel, mint a Pop the Glock vagy a F1rst Love. Aztán három évig szöszölt a debütáló albumával, és mire 2010 nyarán kijött a Sex Dreams and Denim Jeans, már kicsit máshol tartott a világ. Uffie azért továbbra is menő volt, de a bipoláris zavara, drogfüggősége és egy korán becsúszott gyerek miatt nem tudta maradéktalanul kiélvezni az underground sztárságot - ki is szállt a mókuskerékből néhány évvel később. Még a zűrös időszakában Budapestre is eljutott, 2012 tavaszán ő volt a sztárvendég az Akvában a Bermuda első koncertjén. Ezért természetesen az éppen az Utas és holdvilág által inspirált Bermuda-lemezen dolgozó Mórocz Tamást kértük meg, hogy véleményezze az immár 34 éves, kétgyermekes édesanya több mint egy évtizedes szünet után megjelent második lemezét (Sunshine Factory). Ez a cikk először a Recorder magazin 96. számában jelent meg.

Nem tudom, volt-e olyan lemez az elmúlt öt évben, amit anélkül hallgattam végig, hogy megállítottam volna, vagy ugrottam volna dalok között. Valószínűleg nem volt. És nem is azért, mert nem tetszett, amit elém dobott a Spotify, vagy ne lett volna időm végigülni nettó 35 percet. Egyszerűen csak azt érzem, hogy zömében nem ilyen koncepcióval készülnek a mai poplemezek.

Uffie közel tíz éve várt második lemezénél sincs ez másképp. 

Az lett volna a feladat, hogy meghallgatom a Sunshine Factory-t és leírom, hogy mi jut róla eszembe zenész szemszögből. Bármi, ami érdekes lehet. Az a baj, hogy Uffie új lemezében semmi érdekes nincs. Nem kaptam fel a fejem semmilyen ravasz feat.-re és nem történt semmilyen új generációs Kanye Westet idéző zenei reveláció sem. Ennek azért örülök, mert arról nem sokat tudnék mondani amúgy sem.

Szóval itt jöhetne az, hogy ki is Uffie és miért izgalmas, hogy a 2013-as visszavonulását követően most kilenc évvel később hirtelen kijött egy új lemezzel. Ezt is elengedném, mert mindjárt bezár a dohánybolt alattam.

Na! Viszont van valami ami miatt tényleg izgalmas volt számomra végigmenni ezen a tizenhárom dalból álló comeback albumon.

Olyan, mint egy időkapu, vagy vortex vagy nem tudom.

Már az első dalnál (mvp) erősen azt éreztem, hogy visszaugrottunk az időben. 2009 körül vagyunk és a kelenföldi vasútállomásról próbálok bejutni péntek este a városba. Minden refrénnél egy nagyot szívok a cigimbe, hogy a lehető legmélyebben megéljem a pillanatot. Pont annyira egyszerű, hogy ritmusra pöckölhessem el a cigimet, ahogy vonatra szállok.

A második és a harmadik dalon igazából tudattalanul átrohanok, mert próbálok valami helyet keresni egy havernál, ahol majd elalhatok a buli után.

Mire a kedvenc dalomhoz (dominoes) érek, már leszálltam a vonatról és a 4-es villamoson romantikázom egy sörrel a kezemben. Minden tökéletes.

A pricklin skin jön, de a dalvégi kiállásig fel sem fogom, hogy milyen jó is ez.

Pár szám erejéig elveszek a MySpace-en.

Mire a Corvintetőhöz érek, már a giants szól, amíg megpróbálok bejutni, ki sem húzom a fülhallgatót. Szerencsére felírtak.

Mikor felérek és zsebre vágom a kontakthibás mp3-lejátszómat, már a coolt játsza az Indiepápa a DJ-pult mögött. Kikérem a vizezett sörömet és hatalmas örömmel bólintok a többieknek, akik már bent táncolnak. Mindenki érzi, hogy most történik valami. Valami nagyon fontos. A fast fashion bőrdzsekik úgy mozognak ritmusra, mintha egy amerikai videoklipben lennénk.

Négy óra sörrel dülöngélés után hazafelé még eszembe jut, hogy egy dal kimaradt. A zsíros gyrosos zacskót összegyűröm és belepasszírozom egy teli kukába. Ahogy hazatántorgok, csak egy dologra tudok gondolni. Semmi sem lesz már ugyanolyan.

Úgy tűnik, tévedtem. Ez a lemez ugyanolyan. Ugyanolyan jó. Ez jut eszembe róla.

- - - - - - - - - -

Headerkép: Mórocz Tamás és Uffie 2012. április 30-án az Akvárium Klubban