Ilyen volt az alt-J a Budapest Parkban

Az alt-J a maga szabálytalan artpopslágereivel valószínűtlenül nagy sztárja lett a 2010-es éveknek, és az év elején megjelent új lemezük, az újra remek The Dream, valamint az ötezer embert megtáncoltató Budapest Park-os koncertjük alapján arra tippelnék, hogy a húszas éveknek is ugyanilyen hősei maradnak. Első önálló budapesti fellépésük a szinte teljes egészében elhangzó debütalbumnak és az okos szerkesztésnek köszönhetően jó élmény volt, de azért továbbra sem a leedsi melankolikusok alkotják a kedvenc koncertzenekarunkat.

Valószínűleg senki sem lepődött meg jobban az alt-J tagjainál azon, hogy az idén pont tíz éve megjelent első albumuk, a Mercury-díjas An Awesome Wave mekkora siker lett. Mert hát az alt-J zenéje legalább annyira furcsa, mint amennyire fülbemászó, besorolhatatlan műfajú dalaik egyaránt merítenek gitárpopból, elektronikából, énekes-dalszerző folkból, sőt, még a középkori kórusénekekből is. Persze a sajátos dalok, az hangszerelés és Joe Newman különös hangja megtette a hatását, és az első albumból eladtak egymillió példányt (!), pedig a brit sajtó sokáig ellenséges volt velük (független kiskiadójuk még a sajtósát is kirúgta, miután egyetlen napilapkritika sem született az An Awesome Wave-ről Nagy-Britanniában), ők pedig hamar a fesztiválok nagyszínpadain találták magukat esti főfellépőként. Ebben valószínűleg segítette őket a jó időzítés is, hiszen a kétezres évek indierock-boomjának lecsengése után léptek színre, ráadásul több remek artpop/artrock-zenekarral nagyjából egyidőben (Django Django, Foals stb.), így aztán tényleg egy erős hullámot tudtak alkotni és felfrissíteni a mindig valami újszerű, de azért befogadható popzenére vágyók lejátszási listáit.

Aztán amilyen erős volt a kezdés, olyan megosztó lett a folytatás. Bár az alt-J karrierje továbbra is felfelé ívelt (a Left Hand Free-nek köszönhetően Amerikába is betörtek, számos filmbe és sorozatba bekerült a zenéjük, és maradtak fesztiválheadlinerek), a második (This Is All Yours) és főleg a lelassult, lehalkult harmadik lemez, a címéhez méltó Relaxer után kicsit kiestek a pixisből. Ráadásul azt is folyamatosan felrótták az először még az Oasis tökéletes ellentéteként ünnepelt anti-rocksztároknak, hogy nem elég erős a színpadi jelenlétük, a koncerteken nem sugárzik át a karizmájuk, és kevéssé tudják élettel megtölteni azokat az óriásszínpadokat, ahová a sikerük felrepítette őket. Ez volt a visszaköszönő kritika a két szigetes fellépésük (2015 és 2017) kapcsán is, így aztán különösen érdekes volt, hogy hogyan teljesítenek az első önálló budapesti koncertjükön.

Nos, az hamar kiderült, hogy az alt-J zenéje továbbra is sokkal jobban működik a fülesünk intimitásában, mint ekkora tömegben, és a tagokból sem lett közvetlenebb, spontánabb előadó az évek során, de azt jól megtanulták, hogyan kell egy működőképes koncertprogramot szerkeszteni még a lassabb, mélázósabb dalaikból is. A szellősebb dalaikkal kezdtek és a feszesebb, jobban megdörrenő számokkal folytatták, így aztán végig egyenletesen fokozódott a hangulat, hogy aztán a ráadásra már úgy érezhessük magunkat, mintha tényleg egy pörgős indierock-koncerten járnánk. Ez persze annak is köszönhető, hogy az első félidőben mutatták be az új lemezt, és vették elő a This Is All Yours és a Relaxer jobban sikerült darabjait, míg a másodikban már szinte csak az An Awesome Wave-ről játszottak. (Állítólag elsősorban Newman kardoskodott amellett, hogy továbbra is repertoáron tartsanak olyan közönségkedvenceket, mint a Matilda, így még most is többet játszottak az elsőről, mint az új lemezről - ami kicsit fura, de mi cseppet se bántuk, pedig szerettük a korábbi albumaiknál szimpatikusan lazább, direktebb The Dreamet is.)

Az előadásmód azért még így is zavaróan távolságtartó volt, pláne, hogy a három zenész három fémemelvényen játszott, és szinte végig pszichedelikus fényorgiába burkolózott, vagyis nem sokat lehetett látni belőlük. A közönséggel is csak minimális kapcsolatot tartottak, pedig volt bőven lelkesedés, amire rá lehetett volna játszani, hiszen amint megkérte Newman, hogy énekeljék vele a Matildát, vagy megtapsoltatta őket a billentyűs-másodénekes Gus Unger-Hamilton, jelentős hang- és tapsvihar söpört végig a küzdőtéren.

A középkori kórusból kibontakozó, triphopos Bane-nel kezdtek, és az új lemezről elhangzott még a Félelem és reszketés Las Vegasban hangulatú The Actor, a pozitív töltetű, egy flesselős-füvezős fesztivál ihlette U&Me, a csúcsdal Philadelphia és a Chicago, a ráadásban pedig a stúdióban egy óra alatt született, egyetlen riff köré írt Hard Drive Gold is a kriptomilliomossá váló fiúról. Nekem nagyon hiányzott az alt-J eddigi legpőrébb/legőszintébb dala, a rájuk jellemző posztmodern csavarokat szimpatikusan nélkülöző Get Better fejbekólintó gyászdala. De igaz az is, hogy ezt az egyszálgitáros, akusztikus balladát nehéz lett volna ezekről a magasított pódiumokról hatásosan előadni, ahhoz egy sokkal intimebb megközelítés passzolt volna.

A This Is All Yours és a Relaxer tekintetében biztosra mentek, szinte csak a legismertebb dalokat vették elő róluk. A Deadcrush elektronikus hangzása kellő változatosságot hozott az élőben néhol homogénnek ható alt-J-repertoárba, az In Cold Blood pedig az első nagyobb beindulást okozta a szett elején. Kábé akörül hangzott el egy szép kiejtésű „Jó estét, Budapest” is, amit volt idejük gyakorolni, mert ahogy a koncert végén kiderült, már több napja a városban nyaraltak – fürdőztek, söröztek, kajáltak –, és persze ők is odáig voltak Budapestért. Ennek pedig megvolt az az előnye is, hogy egy teljesen kipihent triót láthattunk a színpadon.

A koncerten viszont az is egyértelművé vált, hogy hiába sikerült az előzőeknél jobban a The Dream, az alt-J-nek még mindig magasan az első a legjobb albuma, és amikor elkezdték sorban játszani az An Awesome Wave dalait, a Park is jobban megtelt élettel, különösen a Matilda folkballadája, a szépen megdörrenő Fitzpleasure, valamint a közönség által énekelt Dissolve Me alatt. A ráadás pedig már tényleg príma volt, amiről az akár egy 1969-es Free-slágernek is beillő Left Hand Free, valamint a 2010-es évek egyik legjobb popslágere, a Breezeblocks gondoskodott.

Az a varázs, amit annak idején az An Awesome Wave hordozott, és ami egy egész generációnak meghatározó élménye volt (a fiatal magyar zenészek közül például annak hatására kezdett el zenélni a Carson Coma-frontember Fekete Giorgio, Дeva pedig azóta is az ország legnagyobb alt-J-rajongójának vallja magát), csak elvétve volt meg az előadásban, de különösebb katarzis nélkül is jó volt a koncert, és jólesett végre nem fesztiválkörnyezetben, hanem saját jogukon látni az alt-J-t élőben.

szöveg: Soós Tamás
fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)