Cinikus kizsákmányolást vagy mély átélést takar, ha egy fehér zenész fekete zenét játszik? Mi vagyunk merevek, vagy a zenei műfajok határai? A helyzet, ahogy ezt három zavarba ejtő lemez bizonyítja a hetvenes évekből, bonyolult. Ez a cikk először a Recorder magazin 94. számában jelent meg.
A stiláris, földrajzi, faji vagy etnikai határokra merészen fittyet hányó kulturális keveredésnek egy időben igen jó volt a sajtója – gondoljunk csak a punkok reggae felé tett kanyarjainak, a Talking Heads funkosodásának vagy a rock és a rap fúziójának fogadtatására. Manapság viszont már igen megváltozott akusztikai térben kell megközelítenünk a kérdést, ahol a gyanakvó figyelem elsősorban a kulturális kisajátítás néven emlegetett negatív gyakorlatra irányul. Noha amióta a Sonic Youth 2007-es bécsi koncertje előtt megnézhettem a Carsick Cars zenekart, és rájöttem, hogy a kínaiak is szemrebbenés nélkül legyártották a maguk Yo La Tengóját, sejteni vélem, hogy már a „többség” és „kisebbség” szavak jelentése sem feltétlenül magától értetődő, álnaivitás lenne úgy tenni, mintha nem tudnánk, hogy a kulturális kisajátítás vádja alapvetően a nyugati fehér embert, ezt a kizsákmányolásban kétségkívül felettébb jártas entitást szokta érni.
A kulturális cserebere persze eredményezhet nevetséges torzszüleményeket is. Ha például egy Frankfurt am Main-i, gondtalan másolásban utazó Minnesänger akarja elhitetni magáról, hogy a szaharai tuaregek egyenes ági leszármazottja, az kétségkívül olyan, mintha indián fejdíszben állítanánk be az Anna-bálba. Sajnos mindannyian ismerünk ilyen zenészeket és zenekarokat.
A zene ugyanakkor mégiscsak univerzális nyelv. Ha ezt elfogadjuk, akkor kevésbé lepődünk meg, ha vannak, akik annyira anyanyelvi szinten sajátítanak el egy távoli dialektust, hogy még a vájtfülűek se képesek felismerni a különbséget. Pláne, ha ezek a művészek az idegen (eredetű) „nyelven” a saját szemléletüknek adnak hangot. A 70-es évek rockzenéje három ma is igen tanulságos, talán kevéssé közismert példát kínál nekünk erre.
Valahol messze délen
Az információtúladagolás korában nincsenek meglepetések, a hatvanas években viszont még egyenesen sokkolta az Alabamába látogatókat (Wilson Pickettől Aretha Franklinig), hogy az R&B fejlődésében talán legjelentősebb szerepet játszó délkeleti régió két kulcsfontosságú stúdiójában, a FAME-ben és a Muscle Shoalsban (vagyis a fekete zene alapvető műhelyeiben) részben fehérekből áll a házizenekar. Utóbbiban tűnt fel huszonéves sessiongitárosként Eddie Hinton, aki a legnagyobb nevek lemezein játszott, aztán úgy döntött, hogy kikászálódik az óriások árnyékából, és szólóművészként is megmutatja magát. Senki sem mondhatta neki, hogy vágyai alaptalanok lennének: Hinton ugyanis majdnem akkora soulénekes volt, mint Otis Redding – a legek legje, az elképzelhető legfeketébb árnyalat.
 |
| Jeanne Moreau és Jean-Marc Bory a Szeretők (1958) című filmben |
A souléneklés és ezen keresztül a „fekete hang” definiálása persze legalább olyan problémás, mint a pornóé volt abban a híres perben, amelyben Louis Malle Szeretők című filmklasszikusáról kellett obszcenitási szempontok szerint döntenie egy amerikai bírónak, aki végül kijelentette, hogy bár meghatározni nem tudja, ha látja, felismeri a pornográfiát. Ha halljuk, a soulénekest is mindannyian felismerni véljük, pedig Curtis Mayfield falzettjától Aretha Franklin drámai szopránján át Sam Cooke egyedi tenorjáig elég széles a paletta – igaz, valamiféle érdesebb, kócosabb, rekedtesebb, árnyalatokban gazdag tónus csillagképszerűen összekötni látszik ezeket a pontokat. Igazi soulénekesnek a közvélekedés szerint a hangszínen túl ráadásul azért is úgymond csak születni lehet, mert az énekstílus a lehető legszorosabb szálakkal kötődik a gospeltradícióhoz: egyfajta, az afroamerikai zenés templomi rítusokban megszokott érzelmi expresszivitást és számos szerkezeti jegyet is megtartó, szekularizált, dalos esdeklésnek vagy magasztalásnak is felfogható. Mennyi esélye lehet tehát annak, hogy valaki, aki nem ebbe a hagyományba érkezik meg csecsemőként, zökkenőmentesen tudjon előrehaladni ezeken az ösvényeken?
Eddie Hinton megcsinálta. Bár Very Extremely Dangerous című egyetlen komolyabb lemeze megbukott (későn, már 78-ban, a diszkó csúcsán, ráadásul gyenge kiadóhoz érkezett), de a felvételen százszázalékos soultrubadúrként, 200 fokon égve, szíveket szétfacsarva teljesít – a voltaképp déli (southern) kocsmarockos alapok felett. A fekete és fehér elemek nemhogy gyengítik egymást, hanem a dalok azt sugallják, hogy ezek, mint afféle ikrek, már a nagy zenei anyaméhben is együtt léteztek.
Rod, Scott és a titkok kamrája
Eddie Hinton persze a mély délen, a fekete kultúra közepén cseperedett fel. Rod Stewart viszont Angliában. Az ő egészen kivételes hangját mindenki ismeri, és kötődése a soulhoz sem éppen eltitkolt (Soulbook címmel komplett feldolgozáslemezzel tisztelgett a zsáner előtt), ezzel együtt szerintem egyetlen albuma van, ami tényleg parádésan bizonyítja a soulzenélés univerzális megközelíthetőségét.
Nyilván nem véletlen, hogy ezt a lemezt, az Atlantic Crossingot a Muscle Shoals stúdióban vette fel (1975-ben), memphisi R&B-allstar kísérőzenészekkel. Úgy is szól: első hallásra klasszikus 70-es évekbeli rocklemez, ám a fúvósok és Booker T. Jones orgonája, illetve persze a nagy Rod szűretlen, utánzás-, megjátszás- és hamisságmentes teljesítménye (attól tartok, erre kell azt mondani, hogy egyenesen a szívből szól) miatt hamar gyanakodni kezdhetünk, hogy valójában virtigli soullemezt hallunk, amelyet inkább kellene a Wilson Pickett in Philadelphia, mint, mondjuk, az első Boston mellé tenni a polcon.
A kor legjobban titkolt, rockzenei rétegekkel álcázott soulénekese viszont mégis inkább Scott Morgan volt, aki Fred „Sonic” Smith MC5 utáni, egyetlen szuperszónikus kislemezt (az 1978-as City Slanget) és megannyi pompázatos koncertfelvételt maga után hagyó zenekara, a Sonic’s Rendezvous Band egyik énekeseként szerzett magának nevet. Ebben a zenekarban a ház falát kirúgó rock and roll/punk, a lángoló gitárok, a mámorítóan hangos dobolás bárki fejéből kiütheti a felismerést, hogy a mikrofon mögött számos dalban egy olyan ember áll, akit sem a Stax, sem a Motown szigorú kapuőrei nem zavartak volna messzire.
Minket azonban nem lehet megtéveszteni – az internet korában Scott Morgan elő- és utóélete (a detroiti Rationals zenekar vagy a The Solution nevű alkalmi társaság) is könnyen megismerhető, és ezek a nyíltan az R&B-be nyúló projektjei a Sonic’s Rendezvous Bandnek is másféle keretet adnak. Ahol azt látjuk, hogy valaki egyszerre lehet fehér és (hangjában) fekete, és kellő adottságok, tehetség és empátia révén tökéletesen, a legkisebb megbicsaklás nélkül képviselheti egy időben a punkot és a soult, északot és délt, Alabamát és Angliát. És megláthatjuk persze önmagunkat is, a nevetségességünket, ahogy megpróbáljuk ráerőszakolni az oly sok szomorúságot szülő, kényszeres kategorizálási mániát a feltétlenül jobbat érdemlő popzenére.
szerző: Greff András
