„Van ám másom is, nem csak a testem” – Ladik Katalin-interjú

Ladik Katalin azt mondja, a performansz nem az a műfaj, amelyben minden este elő lehet adni ugyanazt. Ez azt jelenti, hogy bátorságból nincsen szükség kevesebbre, de kísérletező kedvből sem. Amikor a meztelenségről kérdezem, finoman jelzi, hogy talán más is érdekelhetné az újságírót, de aztán annál kimerítőbben válaszol. Az UH Fest mai nyitónapján az újavantgárd legendás alakjaként ő is fellép. Kollázsokból énekel, mintha kotta lenne.

A Bevarrt hangok kollázsain szabásminták láthatók, amelyeket elénekel. Honnan származik az ötlet?

Ma már máshogy van, de az ötvenes-hatvanas években mindenki varrt vagy varrónőhöz vitte a ruháit. Nem volt konfekció, tehát a varrógép értékes hozomány volt. Én is megörököltem a nagymamámét, még pedállal működik, nem villannyal. Igazi relikvia, ma is használom, miért is tagadnám meg? De a varrás mindig inspirációt jelentett a költészethez, a képzőművészethez és a performanszhoz is. A Burda magazinokban található szabásminták engem kortárszenei partitúrákra emlékeztettek, és úgy gondoltam, akkor el is lehet énekelni őket.

Máshogy énekli el a partitúrákat minden egyes performansz alkalmával?

Mindegyiknek van egy zenei alapmotívuma, de nem lehet őket ugyanúgy előadni. Azokat a kollázsokat válogatom ki a performanszhoz, amelyeken látok valamilyen dallamot, ívet, történetet. Az Ultrahang Fesztiválon nyomtatott áramköröket is előadok, ezek a minden irányba tekeredő ábrák ugyanúgy megszólalnak bennem.

A varrás elmélyült dolog, aki kedvtelésből műveli, azt mondja, lelassul, kikapcsol tőle. Gazdag hagyomány kapcsolódik a fonókhoz, ahol az asszonyok dalokat énekeltek és megbeszélték a közös ügyeiket.

Ezek olyan hagyományok, amikben magam is ihletet találok. Nem faluból, hanem kisvárosból származom, de ott, Újvidéken hallottam siratókat, a szerbekkel megtapasztaltam a szentek ünnepeit, még esőcsináló embert is láttam, aki rituális táncot járt, mert aszályos nyár volt.

Ezek gyerekkori emlékek?

Igen, és jól emlékszem rájuk.

Nem csoda. Hiszen akkor ezek voltak az első performanszok, amiket látott!

Ezért is ragaszkodom a rituálékhoz, különösen a népi rítusokhoz. Van céljuk és vannak külsőségeik. Azt hiszem, a költészet vagy a színház is ilyen szertartás. Nem elég hitelesnek lenni, transzba kell esni, ahogy a sámánok, ki kell emelkedni, legalább arra az időre, amíg világít a reflektor.

Van művészet vagy művészi alkotás rituálé nélkül? Ha írok egy verset, de elrakom az asztalfiókba, akkor még nincs készen?

Akkor válik műalkotássá, ha úgy gondolja, már eleget pihent az asztalfiókban, és közreadja. Felolvassa vagy megjelenteti. Akkor már kész a vers, és éli a maga életét.

Önnel kapcsolatban mindig hangsúlyozzák a testiség és a nőiség fogalmát, valamint a feminizmust is. Kíváncsi vagyok, hogyan viszonyul ezekhez.

Ilyenkor a tevékenységem könnyebbik vagy népszerűbb részét fogják meg, pedig az életművem nem csak erről szól. A múlandóság, a drámaiság, a tragikum éppúgy jelen van a verseimben és a performanszaimban, ahogy a groteszk és a humor is. A nemiséggel kapcsolatban legalább annyira érdekel az androgün jelleg, hiszen a maszkulin és a feminin, akár a jin és a jang, mindenben jelen van egyszerre. Arról nem tehetek, hogy az újságírókat más érdekli.

Gondolt arra, hogy mit csinálna, ha éppenséggel férfinak születik?

Ó, hát ez egy állandó téma volt az írásaimban is. Főleg fiatal koromban, amikor nőként nagyon nehéz volt érvényesülni az irodalomban, és elvárták azt is, hogy egy nő miről írhat és hogyan. Azt hiszem, minket inkább tárgynak tekintettek, és nem juthattunk odáig, hogy komoly kritikákban foglalkozzanak velünk. Arra gondoltam, ha férfiként vagy nem nélkül léteznék, talán odafigyelnének arra is, amit írok, nem csak a külsőmre. Ebből született aztán a dac, hogy igenis nő vagyok, ide süssetek! De van ám másom is, nem csak a testem! Akkor tényleg elkezdték olvasni a verseimet, de egy életre rám ragadt, hogy én vagyok a meztelen költőnő. Érdekes, hogy Jugoszláviában sokkal természetesebben fogadtak. Amikor néhány évvel ezelőtt meghívtak a Magyar Rádióba, egy idős műszaki vezető úr megijedt, hogy én majd levetkőzöm a mikrofonnak.

Nem éppen azt mutatja fel ez a fajta meztelenség, hogy a női művész a performanszban képes kibújni az alól, hogy szexuális objektum legyen?

Az én esetemben súlyosbító körülmény volt, hogy költő vagyok és úgy vetkőzök. Más, ha Marina Abramovic vetkőzik, aki performanszművész és képzőművész, na de én, egy költő? Legalábbis ezt gondolták akkoriban. Mai szemmel szelíd és ártatlan, amit csináltam, szinte szűzies erotika. És azóta egyre több írónő van, akik bátran, szabadon, kirobbanó merészséggel és minőségben írnak.

Az énekléshez kell bátorság?

Nekem igen, mert varrótanfolyamra jártam, de énekelni nem tanultam. Az az igazi kaland, ha az ember olyan műfajjal foglalkozik, amihez nincsen szakmai képzettsége, de ráérez és érti a lényeget. Abban van merészség és bátorság.

És nagy kockázat.

Ahogy mondja. Kockázat.

Sokat beszélt a bátorságról. Bátorság kellett ahhoz, hogy kilépjen egy rossz házasságból, színre lépjen versekkel és performanszokkal. Ma, ennyi tapasztalattal a háta mögött könnyebb bátornak lenni?

Kicsit sem. Semmit nem csinálok rutinból, nincsen begyakorolt szerepem, amit ugyanúgy játszom estéről estére. A performansz különben is olyan műfaj, ami egyszeri alkalomra készül. Nálam mindig premier van.

szöveg: Csabai Máté

headerfotó: Glázer Attila

Ma kezdődik a legrangosabb hazai szabadzenei fesztivál, az UH Fest. Böngészd végig a programokat!

Facebook-esemény

Jegyvásárlás