Semmi nem tud úgy feldobni egy filmjelenetet, mint egy jól eltalált zeneszám. BETÉTDAL című sorozatunkban a legmenőbb magyar rendezőktől kérdezzük meg, hogy ők melyik filmes zenehasználattól lesznek libabőrösek, illetve melyik az a dal, amit mindenképpen szeretnének belerakni egy filmjükbe. Ezúttal Deák Kristóf válaszol, az első ember ebben a cikksorozatban, aki kapott már Oscar-díjat.
Deák Kristóf 34 éves volt, amikor 2017 februárjában a Dolby Theatre színpadára szólították, hogy átvegye David Oyelowótól a legjobb élőszereplős rövidfilmnek járó Oscar-díjat a Mindenki című kisfilmjéért. Egy évvel később egy Andrássy úti bérházban forgatta le az ötvenes években játszódó Foglyok című kamaradrámát, ami később tíz díjat söpört be a Magyar Mozgókép Szemlén, köztük a legjobb tévéfilmnek járó elismerést. Közben elszerződött egy nagy hollywoodi ügynökséghez, több amerikai filmmel kapcsolatban is felmerült a neve (ezekről a projektekről ebben a cikkünkben írtunk részletesen), de végül Magyarországon készítette el első egész estés mozifilmjét, Az unoka című thrillert, aminek jövő januárban lesz a bemutatója.
Melyik a kedvenc filmjeleneted, ami alatt egy zeneszám szól?
Ez egy kicsit csalás lesz, mert egy olyan számról van szó, amit kimondottan ahhoz a jelenethez írtak, és a filmbéli fiktív zenekar játssza. Ráadásul elég nagy SPOILER is – szóval aki nem látta a Frank című 2014-es filmet Lenny Abrahamson rendezésében, az inkább el se olvassa. A szám a The Soronprfbs I Love You All című trackje, úgy, ahogy ott a filmben megszólal.
Nagyon megmaradt és sokszor eszembe jut ez a nehezen leírható, katartikus jelenet, amikor az idegösszeroppanásból épphogy felépült frontembert, Franket (aki az egész sztori során végig egy papírmasé maszkban volt, de amúgy Michael Fassbender játssza) Domhnall Gleeson (a főszereplő) elráncigálja a vergődő zenekar kocsmakoncertjére, hogy kibékítse őket.
Franket a banda többi tagja életében először látja maszk nélkül, csak kis késéssel esik le nekik, hogy ő az. Először néznek a szemébe (már amennyire tudnak, mert többnyire a falat meg a cipőjét nézi) – Frank pedig zavarban van, motyog, próbál kedves dolgokat mondani (nem is olyan rossz ez a koszos csehó, „I love your wall”), de nagyon nem akar menni neki. Rettentő kínos az egész.
Aztán egyszercsak a zavaros motyogás-töredékek elkezdenek egy dalszövegre hasonlítani. A gitáros lepasszol neki a színpadról egy mikrofont, és Frank már dallammal folytatja a szürreális félmondatokat. A volt zenésztársai pedig egyesével, ügyetlenül beszállnak, gitár, dob, vokál kezd egyre jobban formát ölteni, és legutoljára a szerelme (Maggie Gyllenhaal) is beadja a derekát, akinek a zseniális szinti/theremin szólójával emelkedik elképesztő magasságokba a szám.
Egyszerre megváltás, megbocsájtás, főhajtás, újjászületés, hazaérkezés és szerelmi vallomás.
Domhnall Gleeson pedig szép csendben lelép, mert megérti, hogy nincs több dolga ezzel a csapattal.
Minden szálat pont annyira varr el, amennyire érdemes, és gyönyörű vége ez ennek a filmnek - miközben semmi más nem történik, mint hogy egy zenekar eljátszik egy hamiskás számot. De abban minden benne van.
Melyik dalt szeretnéd mindenképpen használni egyszer egy filmedben?
Lô Borges: Um Girassol Da Cor Do Seu Cabelo. Libabőrös leszek tőle mindig. Ez a szám belülről sokkal nagyobb, mint amekkorának kívülről tűnik. Szeretem a nosztalgikus, rafinált zongora akkordjait, a levegős, keserédes éneket, a vonósokat, amikhez hasonlóakat már nem találni ma sehol. És szeretem azt, hogy ezerféle értelmezése lehet a szövegének, de amúgy nem is kell tudni portugálul ahhoz, hogy nagyon sokat mondjon.
Iszonyú filmes önmagában a szerkezete is - két perc melankolikus ballada után egy vonós átvezető, ami majdnem horrorfilm score, majd egy dupla tempójú levezető harmadik tétel, mindez egy négyperces számban... szinte túl könnyű is filmjelenetet képzelni hozzá.
Milyen jelenetet képzelsz el hozzá?
A világ első gyerekűrhajósairól szóló filmtervem vége felé terveztem használni, amikor végső kétségbeesésben lebeg az űrben lassított felvételben az űrséta során elsodródott főszereplő, és próbálja megragadni az utolsó szalmaszálat, a háttérben egy csillogó, Manhattan-méretű, de papírvékony napelem-erőművel, ami az ő hibájából teljesen rátekeredett az űrhajójukra.
Amíg leesik neki, hogy mindennek vége, a lassú, érzelmes rész szól, ő pedig a messze hátrahagyott szeretteire és az ő segítégére számító többi gyerekasztronautára gondol, már-már búcsúzik az élettől. A horrorfilmes hegedűknél fordul igazán komolyra a veszély, ettől hősünk is kizökken és cselekedni kezd, a gyorsabb végerésszel pedig akcióba is lendül – kitalálja, hogyan lehet kiszabadítani a hajót, és még időben visszajut a zsilipbe, hogy meg is tudjanak menekülni.
Pont azért illene oda tökéletesen ehhez az űrbéli jelenethez, mert annyira más helyről jön.
kérdések: Varga Ferenc
