A nap, ami után már nem volt ugyanaz a hiphop

Az 1995-ös The Source Awards túlzás nélkül megváltoztatta, de legalábbis új irányba terelte a hiphop műfaját. Hogy volt erre képes egy magazin, amit két fehér harvardi egyetemista irányított? Miért pont ebből lett a műfaj Bibliája? Mi történt a díjátadón, hogy a keleti part és a nyugati part ellentéte odáig fajult, hogy már emberéleteket követelt? Ez a cikk először a Recorder magazin 82. számában jelent meg.

Ősforrás

1986. David Mays és Jon Schecter, két, a Harvardra frissen felvett diák elindítja a Street Beat nevű, kizárólag hiphopot játszó rádióműsort az egyetem frekvenciáján. Ekkoriban a rap még erősen rétegműfajnak számít (majd csak három év múlva lesz Grammy-kategória), egyes R&B-fókuszú magazinokat (például Black Beat) leszámítva senki sem hajlandó írni róla (ha mégis, akkor csak az olyan, üzletileg sikeres előadókról, mint LL Cool J vagy a Whodini). Ezért a harvardi páros 1988-ban úgy dönt, hogy a Street Beathez kapcsolódóan elindítja a The Source című hírlevelet.

A The Source hírlevél első két számának címlapja

Eredetileg csak annyi volt a céljuk, hogy ízlésformáló szándékkal összegyűjtsék az aktuálisan leggyakrabban adásba kerülő számokat, valamint a színtér legfontosabb híreit és legígéretesebb feltörekvőit. Hamarosan azonban belátták, hogy ennél többre is van igény, ezért elkezdett emelkedni az oldalszám, egyre több lett az újságban a kritika, és megjelentek a különféle témákat (rendőri túlkapások, kokainboom stb.) tárgyaló hosszabb írások is. A kilencvenes évek elejére pedig – főleg miután az első legjobb rapelőadásnak járó Grammyket olyanok kapták, mint DJ Jazzy Jeff & The Fresh Prince vagy Young MC – már nem volt nagyobb kitüntetés a műfajban annál, hogy öt mikrofont kapott a friss lemezed a magazin kritikusától.

DJ Jazzy Jeff & The Fresh Prince kapta 1989-be az első legjobb rapelőadásnak járó Grammy-díjat

A fentiek alapján tehát nem az volt a kérdés, hogy érdemes-e a The Source-nak saját díjátadót rendeznie, hanem hogy mikor lesz az első. Végül 1994-ben sikerült tető alá hozni, és bár már az sem volt mentes a botrányoktól, arra senki sem számított, hogy az egy évvel későbbi gála évtizedekre meghatározza majd a műfajt.

„A keleti parton élek, és ott is fogok meghalni” 

Az egyik legjobb, hiphopra specializálódott újságíró, Soren Baker szerint a kezdetektől fogva volt feszültség a keleti és a nyugati oldal között. Ezt leginkább arra vezeti vissza, hogy mivel New York számított a műfaj bölcsőjének, a másik nagy központból, Los Angelesből származó előadók „alsóbbrendűnek” érezték magukat, ráadásul üzletileg is sikertelenebbnek számítottak.

Dr. Dre és 2Pac a The Source címlapján

A kilencvenes évek elejére a szembenállást két kiadó párharca testesítette meg: a Dr. Dre és Suge Knight által alapított Death Row Recordsé (nyugati oldal) és a Puff Daddy-féle Bad Boy Entertainmenté (keleti oldal). Az ellentétek 1994 végén átterelődtek a slágerlistákról az utcára. Történt ugyanis, hogy a Quad Recording Studios előterében várakozó 2Pacbe valaki öt golyót eresztett, ő pedig egyből azokra gyanakodott, akiknek aznap szintén ott kellett volna lenniük: Biggie Smallsra, Jimmy Henchmanre és Sean Combsra. A felszín alatt fortyogó indulatokon az sem segített, hogy pár hónappal később Biggie kiadta a Who Shot Ya című dalt, bár természetesen sosem erősítette meg, hogy az korábbi barátjáról, 2Pacról szólna.

Ennek ellenére nem tűnt úgy, hogy az 1995-ös díjátadó feszültségek forrása lesz: Tupac még a börtönbüntetését töltötte, Mays pedig állítása szerint minden érintettel jó kapcsolatot ápolt. Azonban a rapper a gála előtt nem sokkal leszerződött a Death Rowhoz, Suge pedig azzal nyitotta a beszédét, hogy a kiadónál szeretettel várnak mindenkit, aki művész és sztár akar maradni és nem akar attól félni, hogy az executive producer benne akar lenni minden klipjében. (Puffy ugyanis tényleg szinte minden hozzá köthető rapper videójában felbukkant, ha csak pár pillanatra is.)

Ez önmagában még elsikkadhatott volna, de amikor Dr. Dre átvette az év producerének járó díjat, Snoop Doggnak nem tetszett a közönség reakciója, ezért kijelentette, hogy semmi baj nincs azzal, ha a keleti parton nem szeretik őket, de akkor ez legyen kimondva. Ezek után Diddy sem tudta türtőztetni magát, és a Bad Boy Entertainment fellépése előtt kijelentette, hogy ő a keleti parton él, és ott is fog meghalni.

Faith Evans, Sean Combs és Biggie Smalls az 1995-ös The Source Awards közönségében

Ami pedig a díjátadó után történt, az, ahogy mondani szokás, történelem: decemberben valaki tüzet nyit a Tha Dogg Pound lakókocsijára, miközben Daz, Kurupt és Snoop a New York, New York klipjét forgatják. 2Pac és Biggie merénylet áldozatai lesznek. Capone-N-Noreaga, a Mobb Deep és Tragedy Khadafi közös számának (L. A., L. A.) a klipjében egy Kuruptnak kinéző színészt ledobnak a Queensboro hídról. Nas, miután a The Source-ban öt mikrofonnal jutalmazott Illmatic semmilyen díjat nem kapott, elkezdte magát Escobarnak hívni, és egy sokkal rádióbarátabb hangzás felé orientálódott. Snoop pedig az egyre veszélyesebbé váló helyzet hatására átszerződött a Master P-féle No Limit Recordshoz, és elkezdett sokkal pozitívabb, R&B-sebb zenét csinálni.

A Dél mondani szeretne valamit

Van még egy izgalmas aspektusa az 1995-ös The Source Awardsnak, nevezetesen, hogy az Outkast kapta meg a legjobb új előadónak járó díjat, heves fújolás kíséretében. Manapság senki sem kérdőjelezi meg, hogy nemcsak a keleti és nyugati part számít, hanem a déli is (Atlantából indult Future, Young Thug, Travis Scott és Megan Thee Stallion), de a kilencvenes évek közepén még messze nem ez volt a helyzet. A kétezres évek elejéig mindössze két déli lemez, az Outkast Aqueminije és Scarface The Fixje kapott öt mikrofont a The Source-ban, és 1998-ban a száz legjobb hiphoplemezt összegyűjtő listájukra is csak négy déli kiadvány fért rá.

Az Outkast tagjai az 1995-ös The Source Awards közönségében

A neves zenei újságíró, Briana Younger szerint ennek oka elsősorban az úgynevezett „coastal elite”-jelenség, vagyis hogy az Amerika nyugati, illetve északkeleti partján élő liberális, tanultabb afroamerikaiak úgy érezték, hogy a déliek nem elég szofisztikáltak, hogy komolyan lehessen venni őket. Azonban André 3000-nek igaza volt, mikor a díjátadón csak annyit mondott, hogy úgy tűnik, a Délnek mondanivalója akadt: míg az Organized Noize-féle Dungeon Family kollektíva (közéjük tartozott például a Mobb Deep is) egyre megkerülhetetlenebbnek számított, addig Master P és a No Limit a Miami bass-hangzást (lásd még: Mystikal, Silkk The Shocker) kezdte el promótálni. Eközben pedig a Cash Money Records-féle The Hot Boys kötelékében feltűnt Lil Wayne, a kétezres évek hiphopjának egyik legfontosabb alakja. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Big Boi egykori partneréből a próféta szólt akkor és ott.

szerző: Kollár Bálint