Alicia Keys legújabb lemezét, a modernségével nosztalgikus Aliciát hallgatva az az érzésünk támadhat, mintha a világ legkönnyebb dolga lenne két évtizeden keresztül önazonosnak és relevánsnak maradni.
Alicia Keysnek már nem kell feltalálnia magát. Húsz évvel ezelőtt irigylésre méltó magabiztossággal robbant be Fallin’ című számával, büszkén vállalva – és izgalmasan ötvözve – mind klasszikus zenei képzettségét és jazztanulmányait, mind a Harlemben felszedett kulturális hatásokat. Tudta, hogy igenis illik a hagyományos jazzballadához a mesterségesen menetelő dobgép, hogy a soul és az r&b nem véletlenül édestestvérek, hogy Arethától és Ellától egyenes út vezet Whitney-n és Macyn át Alicia Keysig. Azaz hogy Aliciáig.
Az énekes-zongorista-dalszerző hetedik lemeze már csak a keresztnevét viseli, ami egyrészt státusszimbólum – ha könnyűzene, akkor nem fogunk más Aliciára asszociálni, és punktum. Másrészt jelzi, hogy az albumon fontos szerepet játszik az identitás. Nem mintha válságban szenvedne: ahogyan annak idején 19 éves feltörekvőként, úgy most 39 éves veteránként is pontosan tisztában van saját magával. Most mintha az érdekelné, másokhoz viszonyítva hol helyezkedik el. Tükröződhet egy megbántott, dühös szerelmes nézőpontjából: „What if I wasn’t Alicia? / Would it please ya?” – kérdezgeti gúnyosan a Truth Without Love-ban. A remek, hiphopos lüktetésű Gramercy Parkban megkérdőjelezi, vajon a másik tényleg őt látja-e: „Now you’re falling for a person that’s not even me”. A Me x 7 begombázott, évődő Aliciájának pedig elege van az egészből, és most már végre csak magával akar törődni.
De nemcsak a párkapcsolatokban vizsgálgatja a hozzá fűződő viszonyrendszereket, hanem a társadalom nagy egészén belül is. Nem újdonság persze, hogy Alicia Keys szocio-öntudatos dalokat szerez, mégiscsak aktivista és humanitárius sztárról beszélünk, aki számára kiemelten fontos a nők és az afro-amerikaiak jogainak ügye, a nehéz sorsú gyerekek támogatása. Érthető tehát, hogy neo-soul kortársához, John Legendhez hasonlóan ő is reagál idei lemezén az USA-ban végigsöprő Black Lives Matter tiltakozási hullám okaira, Amerika rasszista rákfenéire.
A legexplicitebb politikai témájú dal a Perfect Way To Die, egy, a rendőri brutalitás áldozatai által ihletett, szívszaggató ballada, erős képekkel a meggyilkolt fiát gyászoló anyáról, az érzéketlen halottkémről, a közönyös nagyvilágról. A dal kiábrándultságának ellenpontjaként szolgál az Underdog, amely az átlagemberek összefogásának himnusza, a hajléktalanoké, az egyedülálló anyáké, a tanároké, az orvosoké, és azoké a pillanatoké, amikor két idegen rokonságra lel egymásban. Egy ilyen dal avatatlan kezekben könnyen álságossá válhatna – hogyan jön ahhoz egy dúsgazdag sztár, hogy megsimogassa a kisemberek buksiját. Itt szó sincs erről. „Ez az ember én vagyok” – mondja. – „Nem sokon múlt, hogy kitörtem a Hell’s Kitchenből, hogy nem lett belőlem prostituált, 16 évesen anya, vagy drogfüggő. Én is lehettem volna rossz időben rossz helyen, engem is megsebesíthettek vagy megölhettek volna.”
Alicia Keys tehát úgy fókuszál a jelenre, a mostani súlyos időpillanatra, hogy visszatekint saját múltjára, szülőhelyére, örökségére is. Ennek megfelelően az előző, kísérletező kedvű Here LP után most visszakanyarodik az első lemezek oldszkúlt és modernt összeházasító hangzásvilágához, némi modern stúdiópolírral és neves producerekkel – Mark Ronson, Sampha, Ludwig Göransson – megspékelve természetesen. Az elektronikus hangszerelés szellős, ritkított, bőven hagy teret Keys több oktávos, még mindig lenyűgöző énekhangjának – a nyitódalban például még beat sincsen, csak a vokálharmóniák árapálya sodortat magával, a 3 Hour Drive pedig mintha cseppkőbarlangban visszhangozna. Főleg neo-soul és r&b, lassú és középtempós dalok töltik ki az albumot, ízlésesen adagolt aréna-country mellékízzel (Underdog), tropicallal (Me x 7), dubbal (Wasted Energy), elektropoppal (Authors of Forever). A retro-funk Time Machine nosztalgikus dögjébe pedig szinte belepirulunk.
