Napster - A meteor, ami kinyírta a dinókat

Az összeomlás 1999-ben kezdődött. De nem a milleniumi világvége, amitől mindenki félt. Így dőlt össze a zeneipar kártyavára. Ez a cikk először a Recorder magazin 77. számában jelent meg.

1999 pazar év volt. A világ amiatt aggódott, hogy a programozói lustaság, ami két karakteren (98, 99, 00) tárolta az évszámokat, súlyos árat szed. A jelenséget Y2K néven ismerik, és ma visszatekintve már csak egy rossz viccnek tűnik.

Történt azonban olyasmi is, ami tényleg alapjaiban változtatta meg a világot. Ez volt az az év, amikor Shawn Fanning és Sean Parker útjára bocsátották a Napster nevű kezdetleges fájlcserélő szoftvert. Ugyanebben az évben indult a Soulseek is. A szoftverek alapelve hasonló volt: a felhasználó megosztotta a saját mp3-ait, cserébe letölthetett mások gyűjteményéből.

A Napster-alapító Shawn Fanning az online szórakoztatóipar jövőjével foglalkozó szenátusi meghallgatáson. A kép előterében lévő két homályos alak Don Henley és Alanis Morissette

A zeneipart halálra rémisztő tömeges jogsértéshez szükséges elemek már korában is rendelkezésre álltak, az mp3 zenetömörítés, az IRC-technológia és az embert minden létező felvétel összegyűjtésére sarkalló zenerajongás sem volt ismeretlen. A Napster, a Kazaa, az Edonkey, a Bittorrent és a többi fájlcserélő megoldás szétrombolta azt az unalmas, nem túl kényelmes üzleti környezetet, amiben a zeneipar viszonylag jól érezte magát.

A World Wide Web ekkor már jó öt éve létezett, de a legális zenekereskedelmi szolgáltatások még várattak magukra. Prince 1999-en perelt be öt weboldalt, amelyeket azzal vádolt, hogy jogosulatlanul kínálták letöltésre a zenéit. David Bowie ezzel szemben a huszonegyedik stúdióalbumát - a Hourst - legálisan letölthetővé tette két héttel a hivatalos megjelenés napja előtt. A digitális zene nyújtotta lehetőségekkel nem Bowie élt először: Billy Idol 1993-as, Cyberpunk című albumán már volt olyan interaktív program, ami lehetővé tette a számok remixelését, de ahhoz, hogy az ember Idol hangmérnöke legyen, még meg kellett venni a CD-t. Bowie már ingyen adta a zenét.

1999 volt annak az éve is, hogy az első egyetemi diákot - Jeffrey Levy-t - beperelték az 1997-es NET Act alapján a szerzői jogok megsértése miatt. Levy nemcsak zenét, hanem filmeket és szoftvereket is megosztott, ehhez képest csak két évre tiltották el a nethasználattól. Ez messze nem volt olyan szigorú büntetés, mint ami a később perbe fogott civilekre várt.

Levy bűnének elkövetését a Napster és az összes hasonló szolgáltatás nagyon egyszerűvé tette. Bárki meg tudott osztani zenefájlokat és letölteni számokat más gyűjteményéből. Míg a kazetta- vagy a CD-másoláshoz szükség volt személyes kapcsolatra és ismeretségre, addig az internet kivette ezt az elemet a képletből: elég volt megtalálni egymást, nem volt szükség közös ismerősre vagy bemutatásra ahhoz, hogy letöltsük egymástól az AC/DC összes művét.

És bár az egyenletből akkor még hiányoztak a hordozható lejátszók, mint a Diamond Rio vagy a 2001-ben bemutatott Apple iPod, attól a pillanattól, hogy a digitális zene hordozhatóvá vált, előállt a robbanó elegy, ami a levegőbe repítette a zeneipar régi üzleti modelljét. Míg a legális megoldások keresték az útjukat, a kalózok nyugodtan építkeztek, hiába pereltek be itt-ott szolgáltatókat vagy felhasználókat a kiadók.

Az első iPod

A Spotify, a Deezer, az iTunes és az Apple Music megjelenése kellett ahhoz, hogy a legális szolgáltatások olyan kényelmes alternatívát mutassanak fel, amely versenyképes a kalózkodással. Így végül a havi egy-két ebéd áráért korlátlanul fogyasztható zene lett az az ajánlat, ami fizetésre, majd előfizetésre tudta késztetni az ingyen ebéd koncepciójának korábban eltántoríthatatlan híveit is.

szerző: Szedlák Ádám