Három teremnyi pszichedelia - Vanishing Point a Dürer Kertben

Idén harmadik alkalommal gyűlt össze a hazai pszichedelia külföldi meghívottakkal kiegészült legjava a Dürer Kertben, így ideje volt, hogy mi is megnézzük, hogy milyen is az őszi fesztiválszezon egyik legizgalmasabb képviselője, a Vanishing Point. Beszámoló és masszív képgaléria.

Az annak idején a Middlemist Red tagjainak fejéből kipattant fesztivál elvileg a pszichedelia körül forog és habár tényleg egyértelműen ez a fő vezérfonal, azért, ahogy pl. a Fekete Zaj esetében is lazán veszik a szervezők a sötétebb hangulatú zenék rendezőelvét, úgy itt is eléggé tágan van értelmezve a pszichedelia fogalma. És ezzel mi csak jól járunk, ugyanis így a végeredmény egy változatos és meglepetéseket is tartogató fesztivál, ami nem csak egy szűk réteg igényeit elégíti ki. Idén a Dürer három, vizuálisan is erősen felpimpelt termében összesen tizenkét zenekar lépett fel, köztük kilenc hazai és habár nekem sajna közülük három (Carson Coma, Perrin és a surf rockos The Keeymen) most kimaradt, a többieknél is nagy volt a műfaji szórás. A hatvanas évek hangulatát talán leghűségesebben megidéző Meteo, a hard rockosabb Run Over Dogs és a továbbra is a legjobb és legszórakoztatóbb hazai koncertzenekarok közé tartozó hol poposabb, hol punkosabb Gustave Tiger mellett a három nagyszínpados húzónév, azaz a The Qualitons, a Deep Glaze és persze a Middlemist Red is mind nagyon másképpen és más mértékben nyúl a pszichedeliához. Utóbbiaknál egyébként érdekes volt, hogy mennyire mások koncertet toltak most, mint alig pár hete a Budapest Parkban: ott kifejezetten visszafogottak voltak, csak a végére engedtek fel valamennyire, itt, hazai pályán azonban már a kezdő Evermore alatt teljes volt a megőrülés a színpadon és előtte is.

MAGYAR PSZICHEDELIKUS ROCK KÖRKÉPÜNK

És ahogy a hazai csapatoknál úgy az idei külföldi meghívottaknál sem lehet az egyhangúságra panaszkodni, mert míg a magyarul (az akaratlan Kula bácsi asszociáció miatt) eléggé vicces nevű angol Cousin Kula inkább a dallamosabb, dream pop felé kacsintgató irányból közelíti a pszichedeliát, a dán Iceage pont a másik irányból, a dühös, postpunkos ámokfutás felől támad. És akkor melléjük pedig ott volt az Angliában élő japánokból alakult Bo Ningen, a maga műfajok közt ugráló zenéjével, ami itt speciel a hangos, zajos, már-már noiserockos felütés és a visszafogottabb, de mathrockosan nyakatekert folytatás után végül totális elszállós katarzissal ért véget.

Egyébként ha valami hiányzott a kínálatból az pont az igazán elszállós, kevésbé dalközpontú pszichedelia volt, amit itthon manapság talán a Lemurian Folk Songs képvisel leginkább. Mondjuk őket jövő héten pont el lehet csípni szintén a Dürer Kertben a műfaj japán alapzenekara, az Acid Mothers Temple előtt, szóval aki lemaradt a Vanishing Pointról és pótolna, vagy éppen volt, de repetázna pszichedelikus rockból az ott megteheti.

szöveg & fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

Deep Glaze

Run Over Dogs

Meteo

Middlemist Red

Cousin Kula

Gustave Tiger

The Qualitons

Bo Ningen

Iceage