Jól dokumentált nyár a színfalak mögött – Blahalouisiana-klippremier

Az utóbbi években nagyon berobbant Blahalouisiana az eddigi legsűrűbb nyarán van túl, amit szerencsére alaposan dokumentáltak. Először friss, magyar nyelvű dalukhoz egész nyáron forgott egy klip, bárhová mentek, bármi történt velük, azt láthatja az utókor is. Ráadásul a video főszereplője, Czinki Ferenc székesfehérvári író, nem csak a klipben próbálja egyre hasztalanabbul dokumentálni az eseményeket, de valóban írt egy alább olvasható, tanulságos turnénaplót is (sőt, analóg fényképezővel is megörökítette a Blaha fesztiválszezonját, de a formátum már nem is meglepő azután, hogy a „kedvenc nyári élményeim” kisfilmben meg írógéppel próbál jegyzetelni egy backstage-ben). A zenekar november 3-án koncertezik az Akvárium Nagyhalljában (vendégzenekar: Ligeti Gyuri Álomgyára), előtte pedig – október 13-21. között – egy oroszországi turnét tol le.

NEKEM AZ ELÉG LETT VOLNA
BLAHALOUISIANA TURNÉNAPLÓ

Ülök a Libella presszó ablakában, az asztalom kicsit még bent, de félig már a járdán, késő tavaszi délután, kellemes idő, megnyugtató zajok a bárpultból. Kávét iszom és sört, témám nincs, a naptáram vészesen üres. A dologtalan riporter vidám magányossága. Ekkor csörren meg a telefon, Barbi hív, volna-e kedvem elkísérni a Blahalouisianát a nyári turnéjukra, megadnak nekem mindent, VIP-passzok, exkluzív interjúk, turnéhangulat, szakmai megbecsülés és a backstage büfék kimeríthetetlensége vár, ha igent mondok. Igent mondok. Ekkor még nem sejtem, hogy nem is olyan sokkal később biztonsági őrök bokszzsákja leszek, roadok kergetnek, majdnem szomjan halok a nyár legmelegebb napján, és még egy dézsa jeges vízben is megfürdetnek. De ne szaladjunk ennyire előre. Jöjjenek sorban a fesztiválok.

Barbi a FEZEN-en valami miatt Glastonburybe, a Royal Albert Hallba, esetleg a Hyde Parkba képzeli a zenekart. Egy műbőrkanapén cipelteti magát a roadokkal egy jókora ventillátorhoz, mellettük loholok, vállamon írógép és diktafon, a végén az ipari fuvallat leviszi a kalapom, és szanaszét szórja a jegyzeteimet.  Úgynevezett nehéz interjú. Nekem az is elég lett volna, ha Barbi rendesen adja le a nevem a backstage passzos bódéban, és nem kell az év legmelegebb napján másfél órát sétálnom a fesztivál másik bejáratához. Miközben elhagyatott ipartelepeken gyalogolok keresztül, láncra vert, acsarkodó mutáns pitbullok között, én is próbálom magam a Glastonburybe, a Royal Albert Hallba, a Hyde Parkba, vagy legalább a Libella presszóba képzelni, de elég nehezen megy.

Jancsó a Budapest Parkban, 2018. augusztus 23-án, egy csütörtöki délutánon váratlanul Elvis Presley-vé változik. A metamorfózis nem megy zökkenőmentesen, először az Elvis Las Vegas-i végnapjait idéző kezeslábasba kell valahogy beleküzdenie magát, aztán végignézzük, hogy a dunántúli fiú hogyan igyekszik fölvenni a tupelói rock’n’roll király mimikáját. Valami miatt a színpadon, a késő délutáni tűző napon ad nekem interjút, a technikusok halkan szitkozódva kerülgetnek minket, de szólni nem mernek neki. Két lehetőség van ugyanis: 1. Valami megmagyarázhatatlan spirituális szeszély következtében Elvis Presley valóban Jancsó Gáborban reinkarnálódott, és az eddig szunnyadó mississippi lélek ezt az augusztusi délutánt választotta, hogy öntudatra ébredjen a székesfehérvári, felsővárosi gazdatestben. 2. Ellenkező esetben a derék basszusgitáros nyilvánvalóan megháborodott, és akkor szintén nem tanácsos felbosszantani. Nekem persze bőven elég lett volna az is, ha elmagyarázza, hogyan hatott a korai rock’n’roll a Balahalouisiana dalaira.

Szaja a fesztiválok kommerciális forgatagában tüntetőleg Capote-t, Nietzschét, Salingert, környezetvédelmi tanulmányokat, valamint filozófiai szöveggyűjteményeket olvas. A Strand Fesztiválon egy gumimatracról szeretne interjút adni nekem „az öngyilkosság mint üdvösség J.D. Salinger prózájában” témakörben, de a viharjelzés miatt még a tó közelébe sem engednek minket a vizimentők, pláne ilyen téma hallatán. Így Szaja valami miatt meggyőz arról, hogy a késő ókori görög filozófiában van egy olyan kevésbé ismert irányzat, ami szerint a bölcs úgy tudja leginkább kinyilatkoztatni téziseit, ha az őt kérdező személy egy dézsa jeges víz fölött üldögél egy bizonytalan deszka pallón. Az interjú befejezetlen marad, a jegyzetfüzetem előbb szárad meg, mint ahogy én felépülök a tüdőgyulladásból. Nekem az bőven elég lett volna, ha iszunk egy rumot, belelógatjuk a lábunkat a vízbe, és megmagyarázza, hogyan is értette pontosan azt, hogy „neked az nem elég, hogy rád gondolok”. Azóta is sokat gondolok erre.

De ezzel még messze nincs vége a csodálatos átalakulások sorának. Ugyanis a Szigeten, a koncert után Laci váratlanul láthatatlan emberré változik. A Dope Calypso tagjai nem akarnak kezet fogni vele, senki nem kér tőle autogramot, hazafelé nem veszik észre, hogy már a Margit hídnál kiszállt a turnébuszból, pedig én is kiszállok vele. Elég nehéz ám hazacipelni egy ittas láthatatlan embert. Máté folyvást szivarozik, és valami miatt annyira nem hisz a gravitációban, hogy azt gondolja, az orgonája majd magától felgurul a színpadra, Ádám viszont nagyon is hisz abban, hogy a tárgyakat vonzza a föld középpontja, ugyanis kizárólag felülésezés közben hajlandó interjút adni nekem, cipelteti velem a súlyzóit, és amikor a biztonsági őrök a megígért VIP-pass híján kitessékelnek az orfűi backstage-ből, pontosan megjósolja, hova fogok becsapódni. Azért a menedzsmentről sem szeretnék megfeledkezni, egyszer meggyőznek arról, hogy a Blahalouisiana idén fellép a Felső-külső-szajkonyi Pattintottkő és Tiszavirág Fesztiválon. Nyolcszáz kilométert vezetek, mire kiderül, nemhogy ilyen fesztivál, de még ilyen település sincsen. Nekem az is elég lett volna, ha … De mindegy, nem folytatom.

Azóta sokszor eszembe jut, hogy mi lett volna, ha azon a késő tavaszi délutánon, ott a presszó ablakában, a kedvenc asztalomnál inkább mégsem veszem föl a telefont, vagy nemet mondok, hogy akkor miként is alakul a nyaram, az életem, a sorsom. És akkor mindig, újra és újra arra jutok, hogy mégis minden így volt jó. Így kellett történnie. Hogy igenis meg kellett ismernem a bajai dívát, Elvist, a láthatatlan embert, a filozófust, a szivarost meg a súlyzóst. Mert nélkülük most kevesebb lenne minden. Mert tényleg igaz a dal: Nekem az nem elég. Nekem az nem lett volna elég, ha ott maradok a presszó teraszán. Nekem az nem lett volna elég, ha otthon maradok ezen a nyáron. Nekem az nem lett volna elég, ha csak fotókon látom a fesztiválokat. Mert a fesztivál az élet, azon kívül a semmi van. Meg ez a cikk. Meg egy klip. És talán a presszóasztalom is ott van még a helyén.

Czinki Ferenc

és akkor a príma klip, amit Bátori Gábor Jim fényképezett és a zenekar rendezett és amiben feltűnik Beck Zoltán, Ganxsta Zolee, Kiss Tibor, Lévai Balázs, Ligeti György, Lobenwein Norbert, Lovasi András, Szabó Tamás (Tonyó), Vitáris Iván és sokan mások is: