Ha azt mondjuk, chillout, mindenki érti, miről van szó. Vagy inkább: mindenki érzi – hiszen zenei stílusirányzatként lehetetlen pontosan körülírni. Nincsenek kötelező műfaji követelményei, nem jellemző rá egyfajta zenekari felállás, hangszerelési iskola, ritmikai rendszer, de még egy meghatározott bpm-érték sem köthető hozzá. Ha megszólal, mégis könnyű felismerni – ha másról nem, a hallgatóira gyakorolt hatásáról egészen biztosan.
A nyugizást és az ejtőzést nem megvetendő léhaságnak tételező, hanem a szellemi-fizikai megújulás fontos összetevőjének tekintő életmód és az azt korszerű zenei eszközökkel támogató kultúrközeg a kilencvenes évek közepétől az ezredforduló elejéig élte első csúcskorszakát, majd éppen a túl nagyra nőtt népszerűség miatt egyre jobban felhígult, de úgy, hogy egy idő után a mindenféle “chill”, “del mar”, “lounge” vagy akár “buddha” jelzőkkel megtűzdelt válogatáslemezek szökőárjából már szinte képtelenség volt kihalászni a valóban minőségi darabokat. Végül a nagyközönség szemében a chillout értelmezése jócskán leszűkült: egyenlővé vált a spanyol gitárok nélkül elképzelhetetlen, túl kiszámítható balearic hangzással és a füstös, triphopos groove-okra felépített, túl szintetikus liftzenékkel.
Ha messziről nézzük, úgy látszott tehát, hogy elszivárgott az izgalom a műfajból és a figyelemre méltó chillout jópár évre valóban szinte teljesen eltűnt a színről. De szerencsére voltak, akik nem hagyták egészen kiszáradni: a zsáner búvópatakként továbbra is jelen volt a felszín alatt, sőt az elmúlt tíz évben újra lett értelme chilloutot fogyasztani, bár már nem a korábbi, vegytiszta összetételben veszik magukhoz a rajongók. Ami nem baj, sőt: az, hogy az újjáéledő chillout sok-sok határos, aktuális műfajjal keveredve például chill-stepként, chill-trapként, chill-hopként, post-dubstepként, dreampopként vagy mondjuk ambient-house-ként tör fel újra, nemcsak változatosabb összetételű közönséget és új típusú befogadói szituációkat hoz magával, de ingergazdagabb közeget is kialakít maga körül. Az új chillout egyszerre csigázza fel az érzékeket és lazítja el a lelket. Pont mint egy jó pezsgőfürdő.
(X) Íme az elmúlt 10 év legjobb chillout zenéi a 10 éves Spirit Hoteltől: a Spotify-playlisten szereplő számok hangulata a szálloda különleges nyugalmát, ellazuláshoz alkalmas, tágas tereit idézi. Ezeknek a zenéknek a hallgatásával még teljesebb lehet a Spirit-élmény. Hallgasd meg mind a 23 számot és olvasd el, melyik mitől jó és mire jó.
- Rhye - Open (2012)
A Robin Hannibal és Mike Milosh alkotta duó az Open című légiesen könnyed opusszal nyitotta ki az ajtót a világra 2012-ben. A dreampop, az R&B és Sade keresztmetszetében elhelyezett hangzásuk már önmagában kellően izgalmasnak hatott, de az extra fűszerezést a frontember nőies, androgün hangja adta hozzá az egyedi mixhez. Milosh a 2017-ben kihozott második Rhye-nagylemezt már társától megválva készítette el, sőt nem mellesleg Bonobo Grammy-díjra jelölt albumán is (Migration) szerepelt közreműködőként.
- Bonobo - Stay The Same (2010)
Simon Green, azaz Bonobo azon szerencsés és igen ritka muzsikusok közé tartozik, akik egész karrierjük alatt ugyanannál a lemezkiadónál munkálkodnak. Első nagylemeze, az Animal Rights után rögvest a Ninja Tune csapatában találta magát, és a találkozás annyira jól sikerült, hogy az azóta eltelt 15 évben egy komplett iparágat építettek fel a Bonobo márkanévre. Simon a 2010-es Black Sands-re Andreya Trianát hívta meg vezető énekesnek, akivel az évtized egyik legszebb felvételét hozták össze.
- Morcheeba - Blue Chair (2008)
A kétezres években a Morcheeba már bőven túl volt a zenitjén, ráadásul Skye Edwards-tól megfosztva a Godfrey testvérek kénytelenek voltak különböző közreműködőkkel pótolni a karizmatikus hangú énekesnőt, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Így esett, hogy a közepesre értékelt Deep Dive-ra felkerült két kiemelkedő gyönygyszem, a pop-folk világában tevékenykedő Judie Tzuke-val közösen írt Enjoy The Ride és a Blue Chair is.
- Chris Coco - My Desire (Synkro Remix) (2012)
A 80-as évek vége óta aktív Chris Coco meglehetősen széles skálán kamatoztatja a zeneipar iránti elkötelezettségét. Az egykori DJ Magazine szerkesztője és újságírója, aki miközben a BBC Radio 1 és a Ministry of Sound rádióműsorait vezette, keresztül-kasul bejárta az egész földgolyót is dj-szettjeivel, sőt még Robbie Williams-szel is kiruccant egy turnéra. Lemezei jelentek meg a Warp Records-nál, a Big Chill Recordings-nál, a Café del Marnál, hogy csak a legnagyobbakat említsük. A My Desire a 2012-es Freedom Street LP-n látott napvilágot. A Dark Horses-ből és az UNKLE-dalokból ismert Lisa Lindley-Jones-szal felvett, eredetileg komorabb hangulatú dal a manchesteri ambientmágus Synkro újragondolásában került ilyen éteri, emelkedett állapotba.
- Yonderboi - Come On Progeny (2011)
A kortárs magyar elektronikus zenében Fogarasi László, azaz Yonderboi volt az egyik első producer, akinek valóban összejött a nemzetközi siker. A kb. 5 éves időközönként kiadott lemezein jól nyomon követhető a producer zenei érése. A triphop-ütemeket és kelet-európai nosztalgiába csomagolt oldschool hangmintákat használó Shallow And Profound, majd az indierockkal kacérkodó és a pop felé nyitó Splendid Isolation után albumtrilógiájának záró darabja, a 2011-es Passive Control már elektronikával bőségesen átitatva adott teret a német énekesnő, Charlotte Brandi hangjának és a dalközpontúságnak.
- Emancipator - Minor Cause (2013)
Az oregoni Doug Appling lényegében a fiatalon elhunyt japán legenda, Nujabes örökségét viszi tovább. A chill-hop, a lofi-hiphop és a downtempo stílusjegyei általában szűkebb keretet biztosítanak a zeneszerzők számára, de Emancipator először a hegedű, majd az egyre több élő hangszer bevonásával és a zenekari felállással ügyesen elkerülte az önismétlés és a kifulladás csapdáját - a Minor Cause pedig az egyik legszebb darabja.
- Catching Flies - Stay Forever (2013)
A huszonéves angol producer zenéjét Flying Lotus és Bonobo szerelemgyermekeként szokás aposztrofálni. Catching Flies, aki eddig alig pár EP-t és remixet adott ki a kezei közül, és akiért máris birokra keltek a legnagyobb kiadók, jelenleg stúdiójában megbújva csiszolgatja idén ősszel megjelenő debütáló albumát. A 2013-ban kihozott Stay Forever környezeti zajokkal megspékelt, lassú-gyors lüktetése, soulközeli basszus- és zongoratémája tökéletes elegyet alkot a fentebb már kitárgyalt Morcheeba-dalból, a Blue Chairből kicsippentett énekmintákkal.
- The XX - Night Time (2009)
Tessék, az üdítő kivétel. A bizonyíték, hogy lehet popzenét készíteni úgy is, hogy az ember lánya és fia egyszerűen begurul a stúdióba gördeszkán. Egy dal, ami csak úgy jön, hintázva egy külvárosi játszótéren. Könnyű, mint egy nyalóka, az órák helyett. A The XX éppen így szerződött le az XL Recordingshoz, mintha mi sem lenne természetesebb. Ez a dal magával fog ragadni, mint egy pitypang utolsó ejtőernyője. Azoknak, akik bár érzik az élet súlyát, mégis minden mindegy nekik.
- Henry Green - Shift (2018)
A bristoli dalszerző, aki nemrég varázsolta el a budapesti közönséget visszafogott elektronikus popdalaival az A38-on, már a frissen megjelent debütáló nagylemezén is rendkívül érett anyagot vonultatott fel. Puha groove-ok, hipnotikus szintetizátordallamok, minimalista gitárjáték és fülbemászó énektémák jellemzik a Shiftet, aminek talán a címadó dala a legjobbja. Nemcsak az album, de az eddigi rövid, ámde annál velősebb Henry Green-életmű legfontosabb száma.
- Boozoo Bajou - Fuerstattel (2009)
Nagyon tipikus német dub és downtempo a kétezres évek elejéről. Aki hallgatott Kruder & Dorfmeistert, annak ismerősen fog csengeni ez a stílusdefiniáló mű, ami képes kiűzni a sramlit a hüttékből. A 2009-es Grains nagylemez esszenciája ez a 108 BPM-en mozgó slow-ambienthouse futam, ami még ma is bőven megállja a helyét.
- Tenru - The Way She Moves (2014)
Igazi klasszikus darab azoknak, akik végigkövették a post-dubstep és a future-chill EDM-mé alakulását. Az ausztrál Tenru pont a határ – ő az, aki miatt feliratkoztál egy csomó YouTube-csatornára. Ez a dal pedig az a dal, amelynek finomsága és érzékisége miatt elhiszed magadról, hogy szexi vagy. Képzeld el, hogy elnyel a kanapé, na, pont ez a szám tolt be oda. Nagy kár, hogy Tenru szép csendben eltűnt az étlapról, talán most éppen kicsit más dimenzióban mozog a zene helyett.
- Shura - Touch (2014)
Shura az élő példa arra, hogy nem feltétlenül kell egy előadónak loholnia a trendek után, ha masszív sikerekben akar lubickolni. Mire 2014-ben az orosz felmenőkkel bíró Aleksandra Lilah Yakunina-Denton kijött első szólófelvételével, addigra már bőségesen elúszott a 80-as évek újraélesztésének első hulláma, a Stranger Things pedig csak gondolatban eresztett csírát a Duffer-testvérek agyában. A nem titkoltan Cindy Lauper életműve előtt tisztelgő énekesnő-producer első kislemezével, a Touch-csal (és a saját maga rendezte videóklippel) hirtelen a blogok kedvencévé avanzsált, majd 2016-ban egy nagyon elegáns, szintipop-albummal lépett tovább.
- Subsets & Jellis - Reborn (2016)
Két angol haver, akik képesek belassulni, és a zenén keresztül hirdetni a szupertrendi slow-mozgalmat. Biztos volt már olyan, hogy töltöttél egy kád vizet, és beleengedted a fejed, hogy kipróbáld, milyen lehet megfulladni. Na, ilyenkor jössz rá, hogy kár lenne érted, hiszen még a víz alatt is olyan downtempo szól, mint a Reborn. Szóval nagy levegő, itt az éteri zenék új fuvallata.
- Sam Brookes - Frequency (2014)
Ha van szexi hang, akkor Sam Brookes-é az. Nem nehéz elképzelni, ahogy gitározik a pattogó parázs fényében. És igen, a dalaiban benne van az a fájdalom, amit akkor érzel, ha valaki kiégeti cigivel az új kabátodat. Angol folk ez, kilóg a listáról – vagy mégse? Hiszen minden producer álma egy ilyen jól remixelhető énekhang, hmm… már hallani is alatta a Phaeleh groove-ját.
- Odesza - How Did I Get Here (2012)
A Counter Records nagyágyúja ez a páros. Nem véletlen, hiszen tökéletesen lavíroznak a mainstream egyszerűség és a minőség határán. Olyan dal ez, ami nem tör át érzelmi gátakat, nem mutat meg soha nem ismert mélységeket, mégis megmarad, mint egy tetoválás, amit egy nyári kaland ihletett. Ki gondolná, hogy ez a szám már azelőtt elkészült, hogy belakták volna a nagyszínpadokat.
- Hundred Waters - Cavity (Shigeto Remix) (2015)
Tökéletes párosítás, hiszen hová siet minden popzene. Kedvenc amerikai producerünk megmutatja, hogy nincs értelme rohanni, megnyugodni annál inkább; hiszen a Cavity megállja a helyét lassabban is, egy olyan dimenzióban, ahol már nem a rádiók diktálják a tempót.
- Klatu - Window Trinket (2015)
A kanadai zenész vegykonyhájában főleg chill-trap szokott főni, de a Window Trinkettel ügyesen kiszabadult a komfortzónájából. A dancehallra emlékeztető ritmusképletet remekül egészíti ki a melankolikus szintifutam és a fehérzajjal meglehelt szubbasszus, a szívszorító hárfaminták pedig pont annyit adnak hozzá a vegyülethez, amennyi kell, hogy hasson.
- Hiatus - All The Troubled Hearts (2017)
Nagy hír: a tavalyi év egyik legszebb ambient-nagylemezét az angol Hiatus tette le az asztalra. Kis színes hír: a korábban Shura-val is dolgozó producer az LP megjelenése után elnézést kért, hogy nem lett eléggé ambientes a lemez. Hát, döntse el mindenki magában – az mindenesetre biztos, hogy bérelt helye van ezen a listán.
- Gacha - Let Me Love You (2016)
Az Apollo Records hozta ki ezt a számot 2016-ban, könnyű csemegét szolgáltatva a műfaj rajongóinak. Nem véletlen, hogy a lassú zenék szerelmeseinek ez a kiadó olyan, mint egy zarándokhely, amihez csak hosszú ideig tartó bolyongás után lehet eljutni.
- Gelka - Soon (2008)
A duó bemutatkozó lemezét a Nightmares on Wax kiadója hozta ki. A dal a jazznek és az urban chillnek passzolgatja a labdát ütemről ütemre, olyan finom hanghullámokat verve, ami felér egy trendi meditációs tréninggel.
- Ludovico Einaudi - Walk (Phaeleh Remix) (2013)
Ez a szám akkor született, amikor a chill-step igazi aranykorát élte. Ekkor találta meg Phaeleh az olasz producert egy sétára, hogy a naplemente árnyékában megvitassák, hová halad tovább a stílus, ami fejjel megy neki a tánczenéknek, mégis bele lehetne illeszteni bármelyik peak time szett legepikusabb kiállásába.
- Synkro - Mutual Divide (feat. Indigo) (2013)
Aki ismeri Synkro-t, az tudja, hogy ez a dal nem tartozik a szigorúan vett életműhöz. 2013-ban jött ki, és bár a finom gitár nem vall rá, visszatekintve mégsem tudnánk megtagadni tőle ezt a világot, ami magával ragad és mélyen beszippant oda, ahol még egyikünk sem járt.
- Natureboy Flako - Gelis (2015)
Félreértés ne essék, nem Falko. Hanem egy tömény, minimalista dobokkal megtámogatott gyönyör. A Vangelist idéző Gelis magáért beszél Frankfurttól Londonig. A hajók kikötöttek, a hullámok pedig visznek, ahová akarnak.
