Mit adott nekünk a stream?

2017-ben a stream annyira egyértelműen átvette a vezető szerepet a zeneiparban, hogy ezt már nem is kell bizonygatni – inkább a következmények felmérése zajlik. A nemrég megjelent Recorder magazinban olvasható összefoglalás bővebb változata.

Bár a globális adatok később jelennek meg, a brit statisztikák már január elején kijöttek, és ezekből kiderült, hogy az ország zenefogyasztásának több mint felét (50,4%-át) a stream tette ki. Persze ez egy becslés, hiszen míg azt pontosan lehet tudni, hogy egy dalt hányszor streamelnek, azt nem, hogy egy eladott cd-t vagy mp3-at  hányszor hallgattak meg, ezért egy album eladását 1500 dal streamelésének szokás beszámítani. (A cd már csak 30%, a továbbra is emelkedő vinyl 3%.) A nagy zenei piacok közül már Németországban is nagyon jön fel a stream, pedig ott sokáig kitartott a cd, a letöltések pedig soha nem lettek olyan fontosak, mint máshol.

Arról már a Spotify első sikerei után is sokat írtak, hogy milyen nagy jelentőségű váltás, hogy a „birtoklás” modelljéről (amikor a tiéd lesz a zene, akár vinylen, akár mp3-ban) átállunk a „hozzáférés” modelljére – bár az „átállás” túlzás, inkább kevert formáról érdemes beszélni, és ez valószínűleg így is marad: kevesebb embernek ugyan, de fontos marad az, hogy övé legyen a zene. Azt viszont csak mostanában kezdjük felmérni, hogy mi minden következik ebből. Vagyis: túl azon, hogy a hosszú ínséges időszak után ismét emelkedni kezdtek a kiadói bevételek, mit adott még nekünk a stream?

A Despacitót

Végre megvalósulni látszik, amiről az internet hajnala óta oly sok lelkes prófécia szólt: bárhonnan bárki lehet sztár! Persze ez ebben a formában továbbra sem igaz, hiszen a Despacito sikeréhez nagyon sok pénzre volt szükség. Nem elsősorban az a fontos itt, hogy magára a számra, promóciójára stb. mennyit költöttek, hanem az, hogy a stream dél-amerikai elterjesztésére áldoztak rengeteget. Ennek következében egyre láthatóbbak lesznek azok a slágerek, amiket ott nagyon sokat hallgatnak (és persze az Egyesült Államok latino közönségéről se feledkezzünk meg). A Today’s Top Hits és hasonló sikerlisták segítenek terjeszteni ezeket a dalokat a máshol élő streamelők, no meg például a rádiós szerkesztők között.

Nem véletlen, hogy Justin Bieber akart egy Despacito­-remixet, amiben ő is szerepel, és nem fordítva; és sorra jönnek ki a latin slágerek amerikai sztárokkal felturbózott hasonló verziói (Beyoncé is felugrott a vonatra) – eléggé hasonlóan ahhoz, amikor például feljött a trap vagy a drill, és hirtelen a legnagyobb rapperek is beugrottak egy-két verzére a lokális slágerekbe, segítve ezzel a műfajok terjedését. De most még kevésbé egyértelmű, hogy kinek van nagyobb szüksége kire az együttműködés két résztvevője közül. (Mindebből amúgy az is következik, hogy a magyar világsztár eljövetele nem került közelebb.)

Együttműködéseket

Aki úgy érzi, hogy általában véve is sokkal több lett a zenei együttműködés, az jól érzi. Persze már a közösségi oldalak elterjedése is ebbe az irányba hajtotta a zeneipart, hiszen az X. feat Y számot mind X, mint Y reklámozni fogja a követőinek. Most pedig még közvetlenebb egy ilyennek a haszna, hiszen egy közös szám mindkét előadó rajongóinál megjelenik a Spotify-on, és jó eséllyel meg is hallgatják majd; vagyis kevesebb az áttétel az együttműködés és a látható haszon között. Járulékos következmény, hogy a korábban egyszerű  featuringnek számító vendégeskedéseket is egyre inkább közös dalként adják ki.

Playlisteket

Amikor ma playlistekről beszélünk, már egyáltalán nem a „megoszthatod a barátaiddal, mik a kedvenc számaid” jelenségről van szó: ez teljesen háttérbe szorult a szolgáltatók által – vagyis algoritmusok és kurátorok szoros együttműködésével – összeállított playlistekhez képest. A legtöbb új befutó már a Spotify felől érkezik, és jól látszik a jellemző útvonal: felkerülnek egy kisebb playlistre, aztán ha ott sikeresek – ami nemcsak sok lejátszást jelent, hanem például azt is, hogy a hallgatók közül sokan mentik el a dalt maguknak –, akkor jöhet néhány nagyobb playlist, és így tovább felfelé. Ez még mindig nem teljesen általános recept azért: Cardi B kacskaringós pályája (sztriptíz, Instagram, tévé) például ellenpélda.

A Rockstart

Egyetlen formátum sem „semleges”, hanem befolyásolja magát a zenét is. 2017-ben látszódott egyre jobban, az mit jelent a stream esetén. Itt két tényező a legfontosabb: egyrészt nagyon hamar meg kell fogni a hallgatót, különben már ugrik is a playlistben; másrészt pedig a stream minden korábbinál inkább az okostelefonra tolta a zenefogyasztást. Egy tanulságos IFPI-felmérés szerint például a legaktívabb zenefogyasztók fülében az idő 76%-ában a telefon szól. (Itt egyébként látszik változás: 2016 végén indult az Amazon már nálunk is elérhető szolgáltatása, ami az „okosotthon” hangutasításos rendszerébe kapcsolódik, és ahogy mondani szokták, „visszaviszi a zenét a nappaliba”. 2017-ben egyre többen ugrottak rá erre a vonalra, a legtöbb elemző szerint nagy csata várható itt.)

A Pitchfork igen fontos cikke szerint a figyelem gyors megragadásának követelményéből következik az, hogy a számok elején jellemzően gyorsan bedobják a legfogósabb témákat; hamarabb jön a refrén; rövidebbek a verzék és általában a dalok; a bridge pedig gyakran áldozatául esik a streamnek. A fülhallgatón jól érvényesülő hangzás pedig ellentéte annak, ami a stadionokban szól nagyot: az intimebb, netán suttogós vagy „motyogós” ének / rap azt az érzetet kelti, hogy az énekes egyenesen nekünk vallja be titkait. Az elmosódó hangzások hódítása sem független a streamtől: ez is jól érvényesül, ahogy a fejedben szól, és nem kockáztatja azt túl jellegzetes, erős hangzással, hogy ugratsz. Szóval: Post Malone: Rockstar. (Ennek a slágernek egyébként jóval azután készült el a klipje, hogy a a Billboard Hot 100 első helyére jutott. Nem sokkal később pedig kijött a latin remix.)

Hangulatokat és bútorzenét

A stream szolgáltatók sikerüket részben annak köszönhetik, hogy rájöttek: nem azt kell eladniuk, hogy „akármit meghallgathatsz 40 millió számból” (vagy „több mint 30 millió”, valójában tök mindegy) – hanem azt, hogy „állandóan szólhat a zene!” „életed minden pillanatát a megfelelő zene festheti alá!”, és ennek variációi.

Ennek a stratégiának voltak a zászlóshajói a playlistek (amik választanak helyetted a 40 millióból), és ezeken belül fontos szerep jutott a hangulatokhoz, napszakokhoz, tevékenységekhez rendelt playlisteknek. Az egy dolog, hogy ha gyúrás, akkor EDM, ennél érdekesebb a „nyugtató” vagy „koncentrációt segítő” stb. playlistek népszerűsége. Ezeknek köszönhetően egyrészt (bizonyos fajta) komolyzene ismét menő lett (erről írtunk itt bővebben), másrészt az ambient sokat emlegetett felfutása sem független ettől.

A Spotify (egyik) 2017-es botránya is ehhez kapcsolódik: kiderült, hogy ezeken a playlisteken olyan zenészek érnek el sokmilliós hallgatottságot, akik valójában sehol máshol nem léteznek (közösségi oldalak, YouTube és bármi, ahol egy normális művésznek ott kell lennie). Eleinte sokan gyanakodtak, hogy itt valami átverés van, aztán kiderült, hogy ezeknek a zenészeknek a többsége egy Epidemic Sound nevű production music céghez tartozik. Ez az a zene, amit elsősorban funkcionális céllal írnak, hogy viszonylag olcsón idézzenek fel előre megszabott hangulatokat mondjuk filmekben, reklámokban; szokás library musicnak, vagy stocknak is hívni. Ilyesmit szándékosan csak nagyon elszánt rajongók hallgattak korábban, akik főleg régebbi könyvtárakban bukkantak rá rejtett kincsekre, a funkcionális zene titkos zsenijeire. Most pedig a playlisteknek köszönhetően millióknál szólnak ezek mai változatai – azt talán túlzás mondani, hogy a szó erős értelmében hallgatják.

És pont ez van mindennek a másik oldalán: hogy egyre többen mondják (mondjuk nagy interjúnkban Simon Reynolds), hogy degradálja a zenét, hogy bárhol, bármikor hozzáférhető: kiemelt jelentőségű, identitásunkat meghatározó művészetből mindig, mindenhol ott zümmögő, kellemes termékké lesz.

Rónai András