Tegnap, 2018. január 24-én elhunyt Mark E. Smith, a punk hatására 1976-ban indult, de a punktól már a kezdetekkor is eltérő zenét játszó manchesteri The Fall frontembere, mindene. Smith már tavaly nyár óta beteg volt, a Guardian például hét perccel a halálhír után publikálta a jó előre bekészített, róla szóló hosszú nekrológot. A zenekarról, azaz magáról Smith-ről az egyik csúcslemezüket bemutató cikkünkben írtunk részletesen, aki ismeri a Fallt, vagy olvasta azt a cikket, az tudja, hogy a rendkívül termékeny életműben nincsenek igazán komoly mélypontok és rengeteg a nagyhatású album, úgyhogy a több mint száz stúdió-, koncert-, válogatáslemezből tízet kiválasztani még szubjektív módon is csak kissé hasraütésszerűen lehet.
Persze van néhány úgy-ahogy kanonizálódott Fall-album (Perverted By Language, Hex Eduction Hour, This Nation’s Saving Grace), bár ezek soha nem szerepelnek olyan magasan a minden idők legjobb lemezeit összegző listákon, mint mondjuk a Wire, a Gang Of Four vagy Talking Heads LP-i (a Rolling Stone 500-as listáján egy sincs, az NME 500-as listáján 400. a This Nation’s, 201. a Hex Eduction, a Pitchfork 80-as évekre koncentráló 100-as listáján helyén szerepel az életmű, három kiadvány is felkerült, a 13. a This Nation’s, az 1001 lemez, amit... könyvben pedig a debütálás mellett a This Nation's és az 1993-as album kapott helyet). Na nem mintha Smith-t ez bármennyire is érdekelte volna, akárcsak egy ilyen „tíz legjobb”-kísérlet. Pedig hatását tekintve mindenképpen kiemelkedő a Fall munkássága és ehhez említsünk csak öt sarokpontot: Happy Mondays, Sonic Youth, Pavement, LCD Soundsystem, Arctic Monkeys.
Nyilván nem hallottam a teljes életművet. A 31 „rendes” stúdiólemezt igen, és többet a kiadatlanokat összegző válogatásokból, de csak nagyon keveset a koncertalbumok közül (abból is van harminc felett). Ha az lenne a cikk címe, hogy Mark E. Smith tíz legjobb lemeze, akkor beválogattam volna a Mouse On Mars-szal közös, Von Südenfed nevű projekt egyetlen nagylemezét, az szépen kirajzolja, hogy az elektronikus tánczenével is mennyire jóban volt a munkásosztályból származó öntörvényű legenda, na meg mutatja ironikus beszólásokkal, hogy Mike Skinner, alias The Streets vagy épp a grime is mennyit tanult tőle, például szociális kommentárok terén.
Tulajdonképpen ha az első tíz lemezt (az 1986-os Bend Sinisterig, a stúdiók mellé bevéve az 1983-as, sokak szerint legjobb koncertalbumot – én ebben nem nyilvánítok véleményt – a Fall In A Hole-t) vennénk a tíz legjobbnak, bizonyos szempontból az is megállná a helyét, de igazságtalan lenne, hiszen Smith-nek a kilencvenes évek első felében és a kétezres évek elején-közepén is volt erős periódusa.
77 – Early Years – 79 (nem szerepel streamingoldalakon)
(1981)
Ugyan az első két, 1979-es lemez is egyaránt jó (a Live At The Witch Trials punkosabb, a Dragnet már erősebben mutatja a Can hatását), de ez az első négy kislemezt, EP-t összegyűjtő válogatás valahogy töményebben adja vissza a zenekar korabeli esszenciáját és szebben mutatja korai fejlődését is.
(1981)
Ez meg ugyan egy hatszámos minialbum, de egyrészt tökéletesen tömény belépő a Fall-világba (ha tetszik, sok minden tetszeni fog, ha nem, felejtsd el), másrészt tényleg tökéletes lemez, jobb már csak akkor lehetett volna, ha az előző „sláger” kislemez, az 1980-as Totally Wired is rákerül. A harmadik nagylemez, a szintén kiemelkedő 1980-as Grotesque (After The Gramme) sokszínűsödését viszi tovább, de tisztult a korai alaphangzás is, szerintem itt született meg igazán a klasszikus megszólalás (és itt született meg a Pavement, vagy hogy frissebb példa is legyen: a Parquet Courts is). És kompaktsága miatt is esszenciális, ha csak húsz perc Fallra van szükséged, ez a jó választás.
(1982)
Ez az egyik leginkább kanonizált lemezük, megkérdőjelezhetetlen helye a legjobbak között. Mármint nemcsak a Fall legjobb lemezei között. Az első pályaszakasz leglényege egy LP-n. 'Primitív zene-okos szöveg' párosítás: szellős minimalizmus kiemelt ritmusszekcióval, repetitív gitározgatás (ami később repetitív szintizés is tudott lenni), és a Can frontemberét, a dalban is megénekelt Damo Suzukit idéző kántálás az intellektuális, szociális és vicces szövegekkel.
(1983)
Az átmeneti 1982-es LP, a Room To Live már hangsúlyosabb dallamosodást és megújult kísérletező szellemet mutatott, de mindezek erősebb megvalósítása a Perverted By Language albumon hallható. Itt szerepelt először Brix Smith, Mark E. első felesége és gitáros-énekestársa, aki 1989-es válásukig maradt tag (később még visszatért két lemezen). A Fall talán két legjobb tanítványa, az Art Brut és a Sleaford Mods egészen biztosan nagyban inspirálódott ettől a kiadványtól.
The Wonderful And Frightening World Of The The Fall
(1984)
Ha van olyan, hogy popos The Fall..., nos, akkor az nem ezen a lemezen szól, mégha a korábbiakhoz képest valóban érezhető is egy fél lépés a mainstream felé. Persze közben kellően zaklatottak is dalok, reflektálnak a new wave-re, és ott az a nehezen megfogható egyediség, amiben a Captain Beefhearttól a krautrockon át a prepunkig annyi minden kavarog, mégis nagyon egyszerű a végeredmény. A rövid „kétdobos” felállás második, utolsó kiadványa.
(1985)
A legtöbbek által csúcsműnek tartott lemez. Ezzel nem nagyon vitázok, a Recorder már írt róla részletesen erre. Az egész eddigi pálya összegzése és nyolcvanas évek egyik legjobb albuma.
(1986)
Ezt pedig az első (két részre bontható) nagy korszak utolsó remekművének szokás tartani - bár Smith nem szerette. És ha ez igaz is, a Room To Live-hez hasonlóan ez is már egy átmeneti album. Egyrészt a harmadik, utolsó, ami John Leckie producerrel készült, akinek a profibb megszólalásra volt komoly hatása, másrészt ez a ténylegesen kommerszebb hangzású következő lemezek felé mutat, de még Leckie pszichedelikus rétegeivel. Az ez utáni, nyolcvanas évek végi albumok biccentettek az aktuális darkwave- és a janglepop-divatokra is.
(1990)
A tényleges új korszak itt nyílott a Fall pályáján, ugyanis a független évek (Step Forward, Rough Trade, Kamera, Beggars Banquet) után nagykiadóhoz (Phonogram/Fontana) szerződtek. De ez jót tett Smith-nek, a frontember eddigre túl volt válásán, és új lendülettel folytatta az addigiakat, de úgy, eddigre már elindultak azok a zenekarok, akikre nagy hatással volt addigi munkásságával: a Happy Mondaysnek adott kölcsönt visszarabolja, a Coldcuttal közös előző évi tánczenei kaland (a house és a techno felszabadító hatása) is jól érezhető és a Madchester közeg befogadó hatására végre egyre több lemezt tudtak eladni (a következő Shift-Work (1991), Code: Selfish (1992), The Infotainment Scan (1993) albumok sem bénák).
(2000)
Ám a britpop és az egyre szürkülő lemezek partvonalra helyezték a zenekart, amely csak a 2003-as albummal tért vissza a kritika, valamint az újgenerációs indierock-zenekarok révén a fiatalabb közönség figyelmébe is. Pedig már előtte is összejött egy nagyobb dobás, a 2000-es The Unutterable alighanem az egész életmű leginkább alulértékelt darabja. Vitriolos kritika a kilencvenes évek végi partikultúráról, úgy hogy zeneileg is nagyon változatos, végig érdekfeszítő a zenekar. Néha egészen olyan, mintha Smith-ék megidézték volna a Franz Ferdinand-féle új posztpunkot. De a jó kritikák ellenére a siker ekkor még elmaradt, így Smith lényegében az egész aktuális zenekart kirúgta és gyenge lemezzel folytatta 2001-ben.
The Real New Fall LP Formerly ’Country On The Click’
(2003)
Az utolsó erős korszak indulópontja: egyszerűsödött a megszólalás, amolyan focihuligán pubrock posztpunkosan. A dalok mégis friss hatásúak. Hatásuk nyilvánvaló az aktuális színtérre (az Art Brut megint csak erősen figyelt és tanult), amibe a következő, feszesebb, rockosabb lemez, a 2005-ös Heads Will Roll még inkább beleillett. Azután meg hol okés, hol közepes lemezek váltották egymást egészen a tavalyi, egészen garázsrockos New Facts Emerge-ig. Nem lep meg, ha jön majd posztumusz kiadvány kiadatlan dalokkal, sőt az se, ha egy teljes új nagylemez is, amit még halála előtt rögzített a poptörténet egyik kulcsfigurája.
Dömötör Endre
