A valóságnál semmi sem sokkolóbb – Marilyn Manson-koncert

A tavaly november óta koncertszünetet tartó Marilyn Manson a Budapest Parkban indította el a Heaven Upside Down című turnéját. 2017-ben nem azért megy az ember – én legalábbis biztosan nem – Manson-koncertre, hogy meglepődjön (netán sokkolódjon) bármin is, csupán arra lehetünk kíváncsiak, hogy van-e elég erő a produkcióban a színpadon. Mert ugye az az igazság pillanata. Manson legutóbbi, 2015-ben megjelent The Pale Emperor című lemeze egész erős lett, de hát az leginkább Tyler Bates producer-dalszerző (és turnégitáros) tudását tükrözi. Élőben meg aztán még inkább a főszereplőn van a hangsúly, mint az albumon. A turnényitó ráadásul kicsit más is: a zenészek jó esetben égnek a vágytól, hogy végre azt csinálják, amihez legjobban értenek, a főszereplő meg meg akarja mutatni, hogy produkciója földbe döngöl mindenkit. Reszegi László beszámolója.

A fentieken gondolkodva telt el az idő a remek előzenekar, a belga The Black Heart Rebellion és a fő látványosság között. Aztán lehullott a fekete lepel, a rövid intro után pedig egy új dallal indult a turné (Revelation #12, vagyis Jelenések könyve 12. fejezet). A dal elég tipikus Manson-sémákra épül, ellenben remek kezdés volt, erre nem számítottak sokan, nem szoktak lemezmegjelenés előtt új dalokat játszani. Az erős nyitás után beindult a slágermaraton (This Is The New Shit, Mobscene, The Dope Show), majd megint egy olyan dal következett, ami inkább az igazi rajongóknak szólt: a Great Big White World. Sajnos az öröm nem volt felhőtlen, körülbelül ez volt az a pont, ahol Mr. Manson elfáradt, itt már nem ment jól az éneklés és jött a szokásos színpadi fetrengés, kínlódás, borulás, csúszkálás, ami inkább kínos volt, mint látványos. Persze a siker mindenért jár ebben a státuszban: egy színpadra dobott vörös bugyi felhúzása, szex imitálása, pucsítás, bármi jöhet, a fiatalok által dominált közönség extázisban volt. A főműsoridőt a további három új dal élő debütálása tette csak izgalmassá számomra, ráadásul ezek közül volt egy instrumentális darab is (1°), ezt nem tudni, hogy csak azért, mert a főhős pihenni akart vagy sem, mindenesetre kapott pár perc figyelmet az egyébként remek zenekar: Jeordie White (korábbi művésznevén Twiggy Ramirez) basszusgitáros, Tyler Bates és Paul Wiley gitárosok, az ex-Dillinger Escape Plan dobos Gil Sharone és Daniel Fox billentyűs, perkás.

PORTRÉ EGY AMERIKAI ROCKSZTÁRRÓL - A MARILYN MANSON-DEBÜT.

A ráadás ismét azok számára lehetett kedves, akik jobban ismerik az életművet: bár két videóval is megtámogatott dal került elő (Tourniquet és a Coma White), mégsem a legnagyobb slágerekkel zártak.

Felemás lett az összkép a végére: a fókusz maximálisan a frontemberen van, sajnos a zenekar biodíszlet szerepet tölt be, pedig bennünk több potenciál van. Bár szimpatikusak voltak Manson dalok közötti mondatai (egyszer még a nemrég elhunyt édesapjára is emlékezett, egy tőle tanult jótanács megfogadását kérte a közönségtől), a színpadi szenvedésből túl sokat kaptunk. Egy darabig egy óriási bőrfotel képezte a színpadkép fő elemét (mindenki sejtheti, hogy mennyi vonaglás volt azon is), ami eléggé anti-rock’n’roll volt számomra. Egy hangos, zajos koncerten hol van helye a kényelmet, a pihenést szimbolizáló tárgynak? Sajnos ez jól mutatja, hogy Manson úr a színpadon is igényli a jól megérdemelt lassú tempót. Ez rendesen árnyékolta a viszonylag érdekes dallistát.

A WILLY WONKA-RÉMÁLOM TÖRTÉNETE.

Mivel az elmúlt években több alkalommal is láttam őket élőben, így nagyjából azt kaptam, amire számítottam. A gond inkább azzal van, hogy elég alacsonyak voltak az elvárásaim. Lehet, hogy neki is követnie kellene nagy példaképei, a The Beatles választását és csak stúdiólemezekre koncentrálni. Kár, hogy 2017-ben ezt már nem lehet megtenni, ahogyan megdöbbenteni, zavarba hozni felnőtteket egy bugyival a színpadon. A valóságnál amúgy sem sokkolóbb semmi, már jó ideje.

Reszegi László