Idén júliusban volt húsz éve, hogy megjelent Marilyn Manson debütáló lemeze, a Portrait Of An American Family. Felelevenítjük az album történetét és visszamegyünk a kezdetekhez egy olyan korba, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a grunge kimúlóban van Amerikában, de még nem teljesen körvonalazódott, hogy mi fog következni utána. Sőt, nemcsak az időben vissza, hanem el is mentünk – Bécsbe, hogy lássuk a zenekar aktuális, nosztalgikus turnéját. Ebben nem feltétlenül volt köszönet.
Előzmények
Manson debütáló lemeze 1994. július 19-én jelent meg a Nothing / Interscope gondozásában, a dalok azonban sokkal korábbra datálhatóak. A zenekar eredeti nevén (Marilyn Manson And The Spooky Kids) számos kazettát készített és árult koncertjeiken, így a bemutatkozó lemez gerincét is olyan tételek adják, amelyek 1989 és 1993 között születtek.
A téma egyszerre tág és mégis szűk: Mr. Manson koncepciója az volt, hogy a hallgatókra szabadítsa gyermekkora naplóját, ami egyébként különösebben nem tér el kortársaitól: talk show-k a TV-ben, a címlapokon hol egy topmodell, hol egy sorozatgyilkos, ömlik a szexualitás mindenhonnan, közben egy átlagos amerikai család álszent módon tiltja a gyerekektől a rockzenét, egyházi iskolába küldik őket, míg a szülők pornómagazinokat vesznek maguknak. Ez a kiábrándultság és az egyház által keltett félelem, miszerint a pokolra jutsz, ha nem úgy élsz, ahogy ők mondják, mély nyomott hagyott Brian Warnerben, aki kamaszkora végén vette fel a Marilyn Manson művésznevet, amikor verseket, novellákat és lemezkritikákat kezdett el írni magazinok számára, majd később főállású újságíró lett.
Az 1989-ben alapított zenekar irányítása is tudatosan arra volt kihegyezve, hogy album születhessen abból a rengeteg gondolatból és érzelemből, ami feszítette a művész lelkét, így nagyon jó stratégiai döntésnek számított, amikor Mr. Manson egy Nine Inch Nails-interjú készítése után adott egy demókazettát Trent Reznornak, aki fantáziát látott a dologban. Olyannyira, hogy 1993-ban, mikor megalapította a Nothing névre hallgató kiadóját (azóta már nem létezik), a Marilyn Manson volt az első zenekar, akit leszerződtetett.
A lemez felvételei 1993 augusztusában kezdődtek meg Roli Mosimann producerrel (az ő neve New Order- vagy Faith No More-lemezekről is ismerős lehet többek között), de a kész anyag senki tetszését nem nyerte el, így kénytelenek voltak újra nekivágni, de ezúttal biztosra mentek: maga Trent Reznor vette kézbe a produceri munkákat, aki ekkortájt már épp ráért, hiszen már megjelent (az idén szintén húszéves) The Downward Spiral. Reznor egész hadsereget hozott magával: jött vele néhány akkori NIN-tag (Charlie Clouser és Chris Vrenna), valamint Sean Beavan, Alan Moulder és Tom Baker, akik neveit annyi booklet füzetben látni, hogy nem is érdemes kiemelni egy előadót sem.
Az elkészült hanganyag után sem ment minden simán: előbb a lemezcím nem ment át az Interscope vezetőségén, majd a borító is kiverte a biztosítékot. Persze érthető: a The Manson Family cím már túl egyértelmű utalás Charles Manson „családjára”. A borítóra szánt, az énekest meztelenül ábrázoló gyermekkori Polaroid fotó pedig tényleg sok volt már, így kis újratervezés után született meg az ismert cím, valamint a Manson által készített agyagszobor. A Doll Family című műalkotás egy négytagú családot ábrázol: az anya dohányozva, az apa (akinek övcsatján ez áll: Nobody’s ever raped) sörrel a kezében nézik a TV-t, míg a gyerekek előttük ülve a földön játszanak. Az éjjeli lámpa mellett a szekrényen The Beatles figurák állnak.
Egy amerikai család portréja
Már a nyitó Prelude (The Family Trip) előrevetíti, hogy mi vár a hallgatóra: a ’60-as évek minden szépsége és csúfsága, hol direktben, hol kifordítva. A kezdődal dalszövege például egy az egyben a Charlie and the Chocolate Factory című 1964-es könyv csónakázós jelenetéből származik, ezt később a mozivásznon is látni / hallani lehetett 1971-ben. A Willy Wonka karakter egyébként éveken át meghatározó imázseleme volt a produkciónak, elég csak az 1995-ös Smells Like Children EP borítójára és betűtípusára gondolni.
Az erős kezdés után sorra jönnek a fülledt, feszült hangulatú dalok, amelyek szinte mindegyike tartogat olyan kis apró meglepetéseket és utalásokat, amelyek többnyire csak a sokadik hallgatás után esnek le. A Cake And Sodomyban halható egy rövid részlet az Utolsó tangó Párizsban című filmből, a Lunchboxban felfedezhető a The Crazy World Of Arthur Brown-féle Fire rövid részlete. Az első kislemezként is megjelent Get Your Gunn (amelyben az utolsó szó nem a pisztolyra utal, hanem Dr. David Gunn-ra, akit egy aktivista megölt Floridában) közepén elrejtett hangfelvétel még betegebb, mint a többi: Budd Dwyer 1987-ben egy konferencián, a tömeg előtt lőtte fejbe magát, az esetet pedig élőben lehetett nézni a TV-ben. A tömeg morajlása és a lövés tisztán kivehető a dalban.
A Wrapped In Plastic az énekes perverz nagyapjával való kapcsolatát taglalja, tele Twin Peaks-hangmintákkal, a végén pedig egy hátborzongató Laura Palmer sikollyal. A lemez a vége felé sem enged a folyamatos amerikai kulturális utalásokból: a My Monkey dalszövegének egy részét Charles Manson Mechanical Man című dalából vették kölcsön, míg magát a címet a The Beatles 1968-as Fehér Lemezén található Everybody's Got Something to Hide Except Me and My Monkey című dal inspirálta. A zárótételben szintén találunk érdekességet: néhány betű megváltoztatásával a Scooby Doo rajzfilmsorozatból (ami abban az évben indult, amikor Warner született, 1969-ben) ismert kisbusz neve (Msytery Machine) Misery Machine lesz, a dal végére megérkező káosz után pedig megkapjuk utolsó filmrészletünket: a Desperate Living egyik dühkitöréses jelenetét hallhatjuk, amelyben Mink Stole hihetetlen szavakkal illeti az ablaka alatt játszó gyerekeket. Majd közel tíz perc telefoncsörgés következik. Aki türelmesen vár, még kap egy búcsúüzenetet: a zenekar által évekig üzemeltetett forródrót lényege az volt, hogy a rajongók tudjanak nekik üzenni, egy alkalommal azonban egy szülő fenyegetést kaptak, ez hallható a lemez záróakkordjaként.
A lemez nem könnyű hallgatnivaló. Korai Bauhaus-hangulat, sok NIN-hatás, sötét tónusok, elgondolkodtató, mély dalszövegek és a sokat említett jókor, jó helyen elrejtett hangminták együttese egy olyan lemezt ad ki, amely 20 év elteltével sem vesztett aktualitásából, sőt.
SZEMGOLYÓ EGY VAGINÁBA? MANSON MÉG 2011-BEN IS BETEG ÉS SOKKOLÓ VIDEÓKKAL JELENTKEZETT.
Két évtizeddel később
Majdnem pontosan 20 évvel később egy vonaton tartottam Bécs felé, az augusztus 11-ei Marilyn Manson-koncertre, amely az Outdoor Arena színpadán zajlott. Még a zenekar történéseit nem követők is tisztában vannak azzal, hogy az a fajta image, vehemencia és koncepció már nincs meg a Marilyn Manson-produkcióban, mint volt annak idején, így nyilván én sem arra számítottam, hogy csodát fogok látni, egyszerűen csak a kerek évfordulóra való tekintettel kíváncsi voltam, hogy mi történik a deszkákon. A válasz egy szóban: semmi.
A mindössze hat koncertből álló európai turné negyedik állomása volt Bécs, ahol az új zenekari felállásból épp nem volt jelen az egyik új gitáros, a filmzenei munkáiról ismert Tyler Bates, így egy négytagú zenekar (pontosabban három zenész és Marilyn Manson) igyekezett szórakoztatót létrehozni. A régi bajtárs Twiggy ugyan láthatóan élvezte a koncertet, Paul Wiley új másodgitáros nem volt még a helyzet magaslatán, de hát ez még csak a negyedik koncertje volt a Manson-család tagjaként. A szintén új dobos Gil Sharone (ex-The Dillinger Escape Plan) elég jól vitte a zenekart, ám a főhős láthatólag nem volt elégedett, sokszor nekirontott, veszekedett vele, ami egy idő után nagyon unalmassá tette az estét. Nyilván a végére hagytam magát a főszereplőt: nem az zavart, hogy meghízott, az sem, hogy 45 évesen már nem vagdossa össze magát (mindenki változik, valójában az lenne csak szánalmas, ha még mindig azt csinálná), hanem az zavart, hogy nem bír énekelni. Kiabált, ordítozott, de egyszerűen nem bírta tartani a tempót, nem tudta kiénekelni, amit ki kellett volna. Emellett pedig ment a rocksztárság azon válfaja, amelyet senki nem szeret látni: például elvárja, hogy megtörölje a kezét a technikus. A legdurvább dolog pedig az volt, amikor az első sorban visítozó lányokra dobálta üdítőit és törölközőit (minden arctörlésnél újat, természetesen). Persze egyszer-kétszer volt összerogyás és színpadon fetrengés, de még azok is kimértek voltak. Biztos szivacs is volt alatta.
Mindezeket ellensúlyozta a setlist keménysége, ugyanis a 16 dalból álló koncert hat száma az Antichrist Superstar csúcslemezről hangzott el, valamint a 20 éves évforduló alkalmából megszólalt a Get Your Gunn is. Rajongóknak persze még így is megéri élőben látni Marilyn Manson produkcióját, mert jól szól, jók a fények, jól üt a dobos, a dalok is többnyire 2000 előttiek, azonban készüljön fel mindenki, hogy Mr. Manson színpadi szenvedés és flegmasága sokat ront az összképen. Igazából kár, hogy nem hagyták már régen abba: sötétlőbben ragyogna a kezdeti évek zsigeri zsenialitása, ha nem árnyékolná be a megfáradt jelen.
Reszegi László
A teljes lemez:
Get Your Gunn (1994):
Lunchbox (1994):
Dope Hat (1995):
Manson és Twiggy a Headbanger’s Ball című MTV-műsorban (1994):
