A KFC-ben árul cd-ket a U2 producere

Indonéziában még mindig kapósnak számítanak az fizikai kiadványok: Steve Lillywhite – aki a U2 mellett olyan előadókkal dolgozott együtt producerként, mint Morrissey, a Rolling Stones vagy a Killers – mellékállásban cd-ket árul gyorsétteremben.

Na persze az egyik legjelentősebb producer nem a KFC egyik sarkában ücsörög egy asztal mögött pár használt kiadvánnyal, Steve Lillywhite sokkal inkább egy meglepő, de működőképes üzleti vállalkozás feje, hiszen – miközben épp a U2 régóta várt új dalain dolgozik – másodállásban a Jagonya Music & Sport Indonesia vezérigazgatója. Lillywhite akkor szeretett bele végleg az országba, amikor a Noah nevű indonéz formációval dolgozott együtt, majd egyre több időt ott töltve, 2014-től pedig Indonéziába költözve jutott el ehhez a vállalkozáshoz. Mivel az országban a lemezboltok kénytelenek voltak bezárni a helyet elárasztó, végtelen mennyiségű kalóz-cd miatt, a Lillywhite által vezetett cég szokatlan terjesztési megállapodást kötött a KFC-vel. A producernek pedig nem csak ahhoz van jó füle, hogy hogyan lehet egy lemezt eladható hangzásúra szabni, de ezek szerint az üzlethez is jó az orra (bár a céget nem ő alapította). Csak egy közbevetett adat: Amerikában 2016-ban 99 millió cd-t adtak el, ez a legrosszabb eladás 1986 óta, ugyanakkor Indonéziában csak ez a cég, csak KFC-kben félmilliót ad el havonta, különböző menükhöz kínált kombóban. A gyorsétteremben árult lemezek ára körülbelül négy dollár (azaz nagyjából 1100-1200 forint), és mivel az országban máshol már nem igazán lehet zenét hivatalos, kézzelfogható formátumban beszerezni, ezért az emberek általában összekötik a zenevásárlást és az evést.

Lillywhite modellje a következőképpen működik: a cég megrendeli a lemezeket a terjesztőktől és részesedést fizet a bevételből a KFC-nek, valamint jogdíjat az előadónak. Egyelőre csak helyi művészek zenéit kínálják a különböző menük mellé, sokszor válogatások formájában, Lillywhite kurátorként szelektál a helyi lemezcégek által felkínált dalok között és alkalmanként ő maga szerződtet új előadókat, akiknek persze nagy előny egy ilyen rendszerbe bejuttatni a zenéjüket: "a munkám lényegében olyan, mintha lemezcéget üzemeltetnék, csak ez a cég éppenséggel a lemezek mellett még sültcsirkeszárnyat is árul. A U2 persze azt gondolja, hogy megőrültem, Bono mindenkinek azt mondogatja, hogy már a KFC alkalmazottja vagyok!" 

A modell lényegében ugyanaz, mint amikor a kilencvenes években a McDonalds árult rövid ideig exkluzívan lemezeket az USA-ban, vagy amikor a Starbucks árult olcsón kiadványokat a kétezres években. Ugyan a digitális piac ott már mellékvágányra tette ezt a zeneterjesztési módszert, de a világ más részein még nagyon is működőképesnek tűnik (lásd még a Magyarországon benzinkutakon árult cd-k esetét).