The Weeknd: Starboy (lemezkritika)

The Weeknd a tavalyi szintet ugrását (Beauty Behind The Madness) gyorsan igyekszik kiaknázni, idén máris újabb albummal jelentkezett, de már tényleg úgy, mint egy szupersztár. A lemezt Daft Punk-közreműködéssel és brutálisan véres POV-videóval vezette fel, a kérdés csak, hogy milyen lett a végeredmény?

Kiadó: XO / Republic / Universal

Megjelenés: 2016. november 25.

Stílus: r&b-pop

Kulcsdal: I Feel It Coming

Ahhoz egy sokkal hosszabb elemzésre lenne szükség, hogy kiderítsük, Abel Tesfaye tavalyi lemezének több single-je azért lett-e gigasláger, mert a rádióban szóló dalokhoz képest elég nagy balkanyart vettek, vagy azért vettek balkanyart a popzseni Max Martinnal, hogy a csalódást okozó, középutas nagykiadós debüt után legyen esélyük pár gigaslágerre. Kicsit érthetőbben: alt-R&B körökben persze nem nagy szám, ha egy előadó nyíltan a fistingről duruzsol a füledbe romantikusan, de ahhoz azért kell mágia, hogy ha egy efféle dal megszólal a kocsiban, anyu ne kapcsolja el, hanem együtt kiabálja a gyerekekkel. A Beauty Behind The Madness tele volt ilyen pillanatokkal, miközben lépten-nyomon Michael Jacksont idézte, Weekndből pedig egy csapásra a világ egyik legnagyobb popsztárja lett. Nem különbözik sokban az idei rádiós popmezőny a tavalyitól, szóval elvileg egy új Tesfaye albumnak pontosan akkora esélye volt berobbanni, ha nem nagyobb.

És igen, még mindig elég furcsa tévés szereplésben azt látni, hogy egy csávó „main bitchről” meg „side bitchről” énekel. Arról nem is beszélve, hogy a Starboy megjelenése előtt olyan előadók lettek megnevezve inspirációként, mint a Talking Heads, a Smiths, a Bad Brains és persze a cím alapján egyértelműen Bowie. Az új lemeznek nem is az a legnagyobb baja, hogy a fentiek közül egyik sem ugrik be egy másodpercre sem az ember hallgatása közben. A fatális hiba itt az, hogy a nagy nihilben és ambivalens szerepkörben való létezésben maga Tesfaye is kezdi végleg elveszíteni a fonalat. A nagy dobás egyértelműen a Daft Punk produceri közreműködése lenne, de jellemző, hogy bár mindkét dalból kihallani a Random Access Memories-t, nem egyedüli háttérmunkások a francia robotok, tartani kellett a gyeplőjüket, nehogy a végén valami nagyon stílusidegent alkossanak. A lemezt keretbe foglaló két szám még így is a legérdekesebbek közé tartozik, és vannak további jó pillanatok (a Reminder Tesfaye legjobb balladája a korai mixtape-ek óta és Lana Del Rey-jel is jót kufircolnak a konyhában), de a tizennyolc dalnak a felét simán ki lehetett volna dobni. Hogy ez művészi megfontolásból nem történt meg, vagy a streamingadatok minél feljebb tornászása érdekében, azt hagyjuk is. A lényeg, hogy ez így egy igen dekoncentrált album lett, amelyen sokkal mélyebbre kell ásnia az embernek, mint legutóbb, ha meg akarja találni a finomságokat. Ez pedig egy mainstream poplemeznél nem lehet cél.

6.5/10

Mika László

a friss lemez: