Riot Grrrls not dead – The Julie Ruin Párizsban

Az idén júliusban megjelent Hit Reset című album turnéjának keretében Európába is ellátogatott a Kathleen Hanna által fémjelzett The Julie Ruin, a Recorder tudósítójának Párizsban sikerült elcsípnie a zenekart december 1-én.

Kathleen Hanna a 90-es évek Riot Grrrl feminista punkhullámának egyik legmeghatározóbb alakja, kezdetben a Bikini Kill, majd a Le Tigre frontembereként. A The Julie Ruin az énekesnő harmadik zenekara, a szintén volt Bikini Kill-tag Kathi Wilcox basszusgitáros mellett a formációhoz tartozik Sara Landeau gitáros, Carmine Covelli dobos és Kenny Mellman drag-humorista és kabaréművész, mint billentyűs.

A koncertre a meghirdetett nagyjából 200 jegy már hetekkel előre elfogyott, így is sokan voltak, akik hoppon maradtak, néhányan pedig a szervezők nagylelkűségében reménykedve toporogtak a graffitivel borított Point Ephémère bár előtt. A közepesen vegyes közönséget nagyjából ötödrészt kifejezetten butch fiatalok, hetedrészt szakállas emberek, negyedrészt tarka hajak és hatodrészt festetlenül őszülő fők alkották.

A csapattal előzenekarként turnézó Rattle kénytelen volt lemondani a fellépést, amiről azonban a közönség nem minden tagja értesült, így némi türelmetlen hőbörgés közepette vette kezdetét a koncert, rögtön a The Julie Ruinnal. Bár kicsit tartottam tőle, hogy a koncert csak nosztalgikus-lötyögős Kathleen Hanna-életműhakni lesz, a feminista punkhangulat rögtön eléggé beindult, amint egy középkorú fickó (igen, itt fontos, hogy fickó) el nem kezdett óbégatni valamit az abortuszról. Erre válaszul először Kathleen elmondta, hogy igen, az abortusz, és alapvetően a nők joga, hogy rendelkezhessenek a saját testük felett, egy rendkívül fontos és égető téma, és míg Brazíliában most dekriminalizálták az abortuszt, ami legalább minimális fejlődést jelent, addig az USA épp az ellenkező irányba halad hatalmas léptekkel. Ezt a közönség részéről a megfelelő részeken lelkes ováció, illetve fújolás kísérte. Azonban az úr vagy nem elégedett meg a válasszal, vagy csak a saját hangját akarta hallani, és nem szüntette be az kiabálást. Miután a környezetében állók integetéssel jelezték a színpad felé, hogy így nem lehet élvezni a koncertet, Kathleen felszólította az úriembert, hogy legyen szíves csöndben figyelni, mert nem vagyunk kíváncsiak egy olyan férfi véleményére, aki folyamatosan nők szavába vág, még akkor sem, ha amúgy az abortuszról szeretne beszélni. Ezt a címzett részéről hangos méltatlankodás ("nem én kezdtem", "fizettem a jegyemért"), a közönség részéről dühödt, Kathleennel egyetértő tapsvihar és ováció kísérte. Miután Kathleen a színpadról lekászálódva, szemtől-szemben sem tudta elérni, hogy a méltóságos úr fogja vissza magát, közbeléptek a biztonságiak és kivezették a nagybecsű vendéget. Az igazi punk elsőszámú ellensége azonban a rendszer, így mielőtt még folytatódott volna a show, Kathleen kiszaladt ellenőrizni, hogy a biztonságiak nem tettek-e kárt a bekiabálóban.

A koncert politikai szempontból hasonló hangnemben folytatódott, volt monológ többek között a Trump megválasztása után játszóterek környékére felfújt horogkeresztekről (és hogy kapja be mindenki, aki erre azt mondja, hogy "jaj, nem kell azt túlreagálni"), továbbá a női létszámról parlamentekben, illetve a közelgő francia választásokról. Egy ponton a közönség egy lelkes tagja (én) Katheen kezébe nyomta a kézzel festett feminista öklös Trump-ellenes trikóját, illetve két Riot Grrrl fanzine-t is kapott az első sorból az énekesnő, aki az egyikből rövid felolvasást is tartott.

Noha az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy az esemény Kathleen Hanna egyszemélyes politikai standupja volt, ez így korántsem igaz. Bár a zenekarból rajta kívül csak Kenny beszélt a közönséghez, kettejük interakciója nagyban hozzájárult a koncert rendkívül családias hangulatához. Teljesen közvetlen hangnemben poénkodtak a tengeri állatoktól kezdve az ásványvízen át túl szoros ölelésekig mindenről, amire teljes joggal nyüszített fel rendszeresen a mellettem álló lány, hogy "úristen mennyire baromi aranyosak". Kenny megemlékezett továbbá az aznap esedékes AIDS-világnapról, és mindenkiről, aki áldozatul esett a betegégnek, főleg az LMBTQ közösségből: "Anno gimiben a meleg barátaimmal megesküdtünk egymásnak, hogy ha valamelyikünk meghal AIDS-ben, a többiek öngyilkosok lesznek, e csodálatos barátság örömére következzék tehát egy vidám szám!"

Zenei szempontból a koncert hozta azt az energikus, vad pattogást, amit az együttestől reméltem, visítással, hörgéssel és párszor Kenny vokáljával is megspékelve. Értelemszerűen a legtöbb szám az új albumról került elő, amiről élőben is a Mr So And So című személyes kedvencem szólt az egyik legjobban. A helyszínnek többször is akadtak gondjai a hangosítással ("úgy hallom magam a monitorban, mint egy dohányos delfin" – panaszkodott Kathleen), azonban a bulit ez sem tudta elrontani, és az egyébként híresen karótnyelt párizsi közönség is végigugrabugrálta és üvöltötte az egész koncertet. Valószínűleg ennek, és az előzenekar távolmaradásának köszönhettük, hogy a zenekart visszaengedték ráadást adni, ami négyévnyi párizsi koncertélményeim során szerintem most fordult elő először és a nézősereg ehhez mért tombolással hálálta meg a plusz két számot. És valójában pontosan ez az, ami az egész esemény savát-borsát adja, hogy nem azért vagyunk ott, hogy stúdióminőségben hallgassuk a kifinomult hangszerjátékot az albumról, hanem hogy egy nagyot bulizzunk együtt, olyan emberekkel körülvéve, akiknek a világnézete a miénkhez hasonló, és akik közt biztonságban vagyunk, és együtt kívánjuk mások biztonságát. Az a nagyjából három szó, amit a pólóm átadása alatt Kathleen Hannával váltottam, hatalmas élmény volt, és összességében szerintem neki, illetve a The Julie Ruinnak kellene rendeznie a világ összes házibuliját, és nekem mindbe el kellene mennem, mindenkinek mindbe el kellene mennie. Amíg pedig ez nem lehetséges, mindenkinek melegen ajánlom mind a Hit Resetet, mind a teljes Riot Grrl életművet, szervezzünk rá házibulikat, csoportos vigalmakat, tüntetést, leszbikus pólófestő klubot vagy politikai vitadélutánt, mind teljesen aktuális, ahogy maga a The Julie Ruin is, és minden, amit képviselnek.

beszámoló és fotók: Szili Noémi

A PUNK CSAJ CÍMŰ FILM KATHLEEN HANNA ÉLETÉRŐL.

az idei The Julie Ruin-lemez: 

az I'm Done klipje: 

és egy idei The Julie Ruin-koncert: