Kislemez- és klippremier! Black Nail Cabaret: We Like To Suffer

Közel másfél év után tér vissza a darkos szintipopjával kirívó Black Nail Cabaret. Időközben a Londonban élő duó egyik fele távozott, helyére az addig a háttérben dolgozó producertárs került, de még a régi felállásban készült el a harmadik album, melyet single-ként a We Like To Suffer előlegez meg, egy stílusos, David Bowie előtt is tisztelgő fekete-fehér klippel.

A Black Nail Cabaret 2008-ban indult, Árvai-­Illés Emese énekes és Tarr Zsófia billentyűs párosaként, idén nyáron azonban szétváltak útjaik. A harmadik lemezt még együtt vették fel tavasszal, de miután elkészültek az anyaggal, úgy döntöttek, nem folytatják tovább együtt. "Volt egy hosszú és mindenre kiterjedő, baráti beszélgetésünk Zsófival, és végül is megállapodtunk, hogy távozik, mert más irányba menne, kicsit az experimentálisabb, gitárosabb zenék felé." - meséli Emese. "Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem volt a levegőben; már jó ideje érződött, hogy más utakon járunk. Azért most született meg a döntés, mert egy új album, tehát új időszak következik, és mindenkinek jobb, ha nem menet közben kezdünk el a változáson gondolkodni, illetve nem tolunk végig úgy egy albumpromóciót, hogy valamelyikünk már nem igazán érzi a dolgot." Zsófia pótlására több név is felmerült, végül aztán új arc helyett kézenfekvő megoldással a "régi arc", az addig a duó mellett producer-hangmérnökként dolgozó Árvai Krisztián lépett elő hivatalos taggá. "Már sokan ismerik a követőink közül, ő pedig ismeri a dalokat, hiszen néhánynak eleve ő a szerzője, társszerzője. Logisztikailag is egyszerűbb lesz az élet, mert egy helyről utazunk, és csak ketten" - mondja az énekes, aki reméli, hogy a közönség elfogadja a BNC-t így is, hogy már nem "csajbanda". "Én abszolút optimista vagyok most, ami amúgy nem jellemző rám."

A Black Nail Cabaret nemcsak összetételében lett más, de az új albumot beharangozó kislemez is picit eltér az eddigiektől. "A We Like To Suffer egy érdekes entitás. Amikor kiválasztottuk a kislemezdalt az albumról, volt aki azt mondta, ennek fel sem kellene kerülnie a nagylemezre, mert ez inkább 'b-oldalas', más szerint viszont pont azért kellene bevállalnunk single-ként, mert kicsit lelóg a lemezről azzal, hogy ilyen mély és furcsa. Elég nehéz valamit, amivel sokat dolgoztunk, szűz füllel hallgatni, úgyhogy szépen lassan meggyőztük magunkat, hogy ez a jó döntés." A dal szövegét Emese egy ismerősének története ihlette, aki nekiindult szerencsét próbálni Angliába. "Beszélgettünk a dalszövegről egyik barátommal, és azt mondta, hogy neki ez burkoltan a migrációról szól, ami számára és másoknak is elég aktuális téma. Ilyen széles aspektusból bele sem gondoltam ebbe, de különbözőek vagyunk, és nem láthatunk be a függöny mögé, hogy mi zajlik mások életében; hogy kínlódtak, hogy eljussanak valahova, illetve most milyen a helyzetük. Aki nem akarja elfogadni a segítséget, azon nem lehet segíteni. Nem számít, hol vagyunk, megteremtjük magunknak ugyanazokat a körülményeket; a tragédiánk követni fog, ahogy a depressziónk, vagy rossz szokásaink is." A dal zenéje egyébként Karády-feldolgozásnak indult, de mivel nem kapták meg az engedélyt a jogtulajdonostól, született belőle eredeti szöveggel egy új BNC-dal. Az a-oldalassá előlépett We Like To Suffer eredeti verziója mellé három remix, illetve egy b-oldalas szerzemény, az elégikus hangulatú Descent került a német német Basic Unit Productions gondozásában ma megjelenő single-re, amely alább végighallgatható: 

A We LIke To Suffer rögtön klipet is kapott, amely ugyancsak reflektál az aktuális eseményekre, világhangulatra, egyben bújtatott Bowie tribute. "Csakis fekete-fehérben gondolkodtunk az elejétől fogva. Régi divatbemutatókat néztem a 60-as, 70-es évekből, nőket vonulni méltóságteljesen szőrmebundában, tökéletes hajjal. Az eredeti ötlet aztán David Bowie Boys Keep Swingin’-jéből bontakozott ki, amit a rendező, Vágó Bianka javasolt. Egy nem túl egyértelmű tribute-öt akartunk, sok új, eredeti ötlettel, de implikálva néhány klasszikus Bowie-elemet (például az alig észrevehető kontaktlencse a bal szememen is egyfajta kikacsintás). Tetszett a crossdressing ötlete, móka volt tisztességes férfiöltönyt vásárolni magamnak. Még nagyban ötleteltünk, amikor történt a Brexit, és az azt követő napokban elkezdett felböfögni a xenofóbia, meg a rasszizmus a hírekben, illetve körülöttünk. Nem tudtunk úgy elmenni a téma mellett, hogy valahogy ne kerüljön bele a videóba. Így lettem házaló ügynök, ajtóról ajtóra járva, multikulturalizmussal az aktatáskámban, és csupa visszautasítással szembesülök, majd végül feladom."

A rendező a klip további utalásait, inspirációit is felfedi: "A karakter valamilyen szinten akármelyikünk lehetne, aki eleinte lelkes, pozitív, majd szépen lassan belefárad a monotóniába, a visszautasításba, egyre szomorúbb és agresszívabb lesz, és inkább feladja. Én személy szerint hiszek abban, hogy érdemes küzdeni, de rengetegszer szembesülök hasonló érzésekkel, amikor inkább mindent feladnék. Az androgün karakter az univerzális kisember, egyfajta kortárs Charlie Chaplin - magányos, érzékeny, szeretnivaló és törékeny. A Barbican személytelen bauhaus épületei tökéletes kontrasztot adnak - elvész az emberség. Itt bevetettük Bowie Jump klipjét. Bowie halála hatalmas törés volt számomra, mindenképp valahogy ki akartam dolgozni magamból. A helyszínbejáráskor pedig eszembe jutott Orwell 1984 regénye és Winston Smith; szinte láttam magam előtt a kék overalljában, ahogy mászkál az épületek között. Ezen felül  a Twin Peaks Cooper ügynöke is inspiráció volt a karakterhez. Emkével izgalmas volt ötletelni, és ismét együtt dolgozni."

Íme tehát a Balck Nail Cabaret filmes-, irodalmi- és Bowie-ihletésű új klipje:

nyitókép: Raphael Preston