Ma lenne 60 éves Ian Curtis, a Joy Division frontembere (1956. július 15-én született). Anton Corbijn, holland fotográfus és rendező karrierjének kezdete összefonódott a Joy Divisionével, első játékfilmjét pedig róla, a 23 évesen öngyilkosságot elkövetett frontemberről készítette. A Control felelevenítésével emlékezünk rá.
A holland faluból, Strijenből származó Anton Corbijn egy végtelenül szimpatikus és szerethető figura. Valami rendíthetetlen nyugalom sugárzik belőle és mintha semmi sem kerülné el a figyelmét. A fekete-fehérből, barnából, és különféle szűrők, beállítások segítségével elért szemcsés hatásból kikevert sajátos stílusában megörökített már Kurt Cobaintől kezdve Kylie Minogue-on és két fő zenekarán a Depeche Mode-on és a U2-n keresztül Clint Eastwoodig szinte mindenkit, aki számít a popkultúrában. Látja az embert a sztár mögött, aki cserébe megnyílik neki, így a legautentikusabb valójában örökítheti meg, és ezzel mélyen emberivé teszi, egyszersmind tovább mélyíti az alanyát övező misztikumot.
Karrierjének beindulása összefonódott a Joy Divisionével. Az ő zenéjük vonzotta Londonba és késztette arra, hogy kezébe vegye a fényképezőgépet – egyik első, róluk készült képe rögtön az NME címlapján landolt. Corbijn egyike volt azon keveseknek, akit Curtis egy kicsit közel engedett magához és a rendezőt hosszú időn keresztül kísértette és foglalkoztatta az énekes tragikus, rövid élete. Curtis halálával megszűnt a Joy Division, a helyét a New Order vette át és ezzel a sötét atmoszféra helyére beáradt a fény. Corbijn filmje, amely Curtis a zenekarban eltöltött, és egyben utolsó éveit mutatja be, ezt a sötét és lenyűgöző energiát, illetve annak forrását, Curtis összetett személyiségét térképezi föl.
A fekete-fehérben forgatott film minden egyes képkockája gyönyörű, persze Corbijntől ez nem meglepő. Mivel az ember áll a középpontban, a zene mintegy mellékesen, evidensen ott van, a személyiségek, események következményeként. Kiemelt helyen szerepelnek a kulcsdalok, a Transmission, a She’s Lost Control, a Disorder vagy a Love Will Tear Us Apart, de helyet kapnak olyan mesterművek is, mint például a Candidate, az Insight, vagy a Dead Souls – szóval a dalszelekció megfelelően reprezentálja azt a koncentrált zsenialitást, ami ennek a négy embernek a kreatív egységéből áradt.
Macclesfield szürke, nyomorúságos, betontenger-közege perfekt hátteret biztosít a tinédzserkori, kitörési vágy fűtötte szereppróbálgatásokhoz, a tükör előtt szemfestékben pózoláshoz, miközben a falra ragasztott poszterekről Bowie és Lou Reed figyel. A film tele van ügyes megoldásokkal – a Sex Pistols-koncertet bemutató jelenetben szimplán azzal, hogy Corbijn végigpásztázza a Pistols-t tátott szájjal bámuló leendő zenekartagok arcát, a reakciójukkal tökéletesen tudja érzékeltetni azt a forradalmi energiát, aminek hatására aztán létrehozták a Joy Divisiont. A rendező atmoszférateremtésben sem utolsó – az azért elég pöpec, ahogyan Curtis földig érő fekete, HATE feliratú kabátban, szája sarkában cigarettával vonul Macclesfield utcáin és közben a No Love Lost intrója szól.
A Curtist játszó Sam Riley egyébként egészen hátborzongatóan pontosan hozza a frontembert, olyannyira, hogy amikor az énekes özvegye, Deborah Curtis ellátogatott a forgatásra, egy idő után önkéntelenül Iannek kezdte nevezni a színészt. Riley mellett egyébként még a zenekar nagypofájú, nagydumájú, überkúl menedzserét, Rob Grettont játszó Toby Kebbell nyújt kiemelkedő alakítást.
Kontroll – a film címe tökéletesen fogja egybe Curtis életének központi dilemmáját. Megszállottan és ellentmondást nem tűrően tartott dolgokat és embereket az irányítása alatt. „Az enyém vagy” jelenti ki némiképp arrogánsan a dependencia és behódolás mintaképének tűnő barátnőjének, Debbie-nek. „Egy seggfej vagy, hogy nem tettél be minket a tévéműsorodba” sziszegi a jámbor Tony Wilsonnak, a Factory kiadó tulajdonosának, miután egyenesen az arcába fújja a cigarettafüstöt. És az emberek engedelmeskednek: Debbie hozzámegy feleségül, hogy megteremtse azt az izgalommentes, de biztonságos közeget, ami megfelelő hátteret biztosít a zenekar beindításához. Wilson buzgón és kötelességtudóan leszerződteti őket a Factoryhoz – még a szerződést is a vérével írja alá.
A JOY DIVISIONRŐL SZÁMOS KÖNYV SZÓL, A ZENÉSZTÁRS PETER HOOK IS ÍRT MÁR EGYET.
Azonban ez a feszes irányításkényszer mintha önmagát bosszulná meg – elkezdik felütni a fejüket, itt is, ott is, amott is, a láthatatlan, kívülről és belülről érkező, irányíthatatlan erők. Ott van az epilepszia, amely bizarr módon mintha szervesen illeszkedett volna a zenekar színpadképébe, és a legváratlanabb pillanatokban tört rá, hogy lassan szétforgácsolja az életét. A belga újságírónő, Annik Honoré iránt érzett, izgalmat, mélyebb kapcsolódást kínáló szerelem és az ezzel párhuzamos bűntudat, amit a családja melletti helytállásra képtelenség váltott ki. Mindehhez hozzájön a zenekar növekvő népszerűségével járó egyre súlyosabb nyomás.
Ezeknek az egymásra rétegeződő, kontrollján kívül eső erőknek együttes terhe, és az ebből fakadó félelem, szégyen, kimerültség és depresszió, az, ami egyre inkább és inkább arra szorította, hogy megtegye a megtehetetlent, az egyetlen dolgot, ami felett még maradt hatalma. Az utolsó óráinak bemutatása, és különösen a komor Atmosphere-rel aláfestett befejező képkockák majdnem az elviselhetőség határát súrolóan fájdalmas élménnyé teszik a filmet.
De talán még ennél is keservesebb látni azt, ahogyan a hűvös összeszedettség álarca mögül egy-egy pillanatra felmerül az a félelem, fájdalom és sebezhetőség, amit nem nagyon mutatott meg senkinek és ami cserébe markánsan áthatja a Joy Division zenéjét. Ott van a dalszövegekben, a dalokat átitató gyönyörű és letaglózó energiában és atmoszférában – mindenhol.
Katona Eszter
a film trailere:
a film zárójelenete:
az Atmosphere videója, amit 1988-ban rendezett Corbijn az újrakiadáshoz:
