Előmásznak az éjszaka teremtményei és a véredből fognak lakmározni! – Tribulation beszámoló

Sok év után tért vissza pénteken Magyarországra a svéd Tribulation, akik horrormetáljukkal elég sok vizet kavartak tavaly, nem csak szcénájukon belül, de jóval azon kívül is. De megérdemlik-e a körülöttük kialakult hype-ot?

Skandináviában rengeteg a metálzenekar, nemrég terjedt is egy olyan poén, hogy az ottani erdészek munkájának nagy részét az teszi ki, hogy az erdőben eltévedt, albumborítót fotózó kifestett embereket mentik nap nap után. Ez természetesen nem igaz (ugye?), az viszont igen, hogy igen egyedit kell nyújtani a műfajban ahhoz, hogy felfigyeljenek rá a jóban tobzódó ottaniak, neadjisten még exportálni is akarják nyugatra, mondjuk az USA-ba.

A svéd Tribulation 2005-ben egy, a sorból nem igazán kitűnő deathmetál zenekarként indult az alig 10 ezer fős Arvika városából és karrierjük első hét-nyolc évében nem is igazán figyelt fel rájuk senki egy kis helyi közegen kívül. Volt egy lemezük 2009-ben (The Horror), amely ugyan nem volt rossz, de a vámpíros-szörnyes-vérivós szövegek egymagukban nem tudták kiemelni zenéjüket a helyi óriási konkurenciából. A nagy ötlet ezután jött. A 2013-as The Formulas Of Death című albumon elkezdték ezeket a klasszikus, XX. század eleji filmekből ismerős horror elemeket nem csak a dalszövegekbe, hanem a zenei témákba és a színpadképbe is beemelni, igaz, ekkor még csak mértékkel. Az eredmény egy túl hosszú, ugyanakkor remek ötletekben tobzódó anyag lett, melynek fogadtatása pont eléggé jó volt ahhoz, hogy lássák: érdemes építeni erre a formulára. A nagy bumm aztán tavaly jött a The Children Of The Nighttal, amely olyan kompakt heavy- death csomag lett a maga 56 percével, hogy arra nem csak Európában, hanem a tengerentúlon is felfigyeltek, kétségkívül ott van az anyag 2015 top 3 legjobb metállemeze közt.

Természetes hát, hogy megnéztük őket péntek este a Dürer Kertben, ezen belül is a Room 041-ben, ahol viszonylag rövid idő alatt már a sokadik jó koncert került megrendezésre, méretre pont tökéletes, puritán berendezésének stílusosságából pedig több budapesti hely is tanulhatna, jól tette a Dürer, hogy megnyitotta. A Tribulation fellépéseinek teátrális volta miatt azonban kis félsz volt bennem, hogy talán túl kicsi lesz nekik a környezet, és ugyan még több félelmetes kellék jót tett volna nekik, azért így is sikeres volt a hangulatteremtés.

A füstgép úgy ment már a színpadra lépésük előtt is, mintha nem lenne holnap és még füstölők is voltak, aminek a szagától én ugyan hányok, de legalább számomra így még erősebb volt a horror. A négy svéd pont ízlésesen is volt hullává kifestve, nem váltak önmaguk karikatúráikká, amit érdemes kiemelni, nem sokan képesek ezt ebben a szcénában elérni. Ehhez jött még a végig tökéletes mozgás és mimika is, én simán el tudom képzelni, hogy Jonathan Hultén gitáros amúgy a hétköznapokban is vámpírnak hiszi magát. Röviden fogalmazva: lehet ezt az egészet igényesen is csinálni, nem csak bazári majomként, ennek megállapítása főleg a Ghost nemrégi fellépése után jó, hogy tudatosulhatott a magyar közönségben.

MÉG TÖBB KONCERTBESZÁMOLÓT TALÁLSZ IDE KATTINTVA.

De most már térjünk át a zenére, mert hát elvileg egy koncerten az is elég fontos. A Tribulation dalai nem (mindig) darálják be az idegeidet, nem lehet minden sorukat első hallás után ordítani, és itt bizony figyelni kell minden egyes riffre, nehogy lemaradj róluk, mert jó esély van rá, hogy nem hallod őket többször. Ha viszont megadod az időt a zenéjüknek, akkor egy elég mély aranybányát társz fel ezzel, a technikás témák ellenére pedig pont annyira könnyű is belemászni a lemezeikbe, hogy elég sok demográfiai csoport élvezetet találhat bennük.

Ennek megfelelően volt ezen a koncerten is a középkorú Deicide-rajongótól kezdve, a hipszterbajszos műértőn át a „magányosan fogok meghalni az erdőben” (valamint ennek variációi)-pólós illetőkig mindenki, ők pedig mind elégedetten távozhattak, a zenekar nem okozott csalódást senkinek. Amikor kicsit sok lett a friss lemez bonyolultabb témáiból, akkor elkerült a The Horror két falrepesztése, zárszónak pedig tökéletes párosítás volt a Strange Gateways Beckon és a When The Sky Is Black With Devils duplája. Talán csak a szett hossza miatt lehet némi kifogásolnivalónk, én speciel szeretem, ha egy koncertet nem húznak túl, de ehhez a 60 perces műsorhoz még igazán hozzádobhattak volna mondjuk két dalt, szerintem senki nem panaszkodott volna. A Tribulation azonban számomra így is simán az év eddigi legjobb buliját adta, ha pedig 2016 így folytatódik (és erre mondjuk a márciusi Magrudergrinddal jó esély is van), egy elégedett(-ebb) ember már biztosan lesz az országban.

beszámoló: Mika László
fotó: Horváth János

Egy teljes Tribulation-koncert New Yorkból, a sorrend más volt, de körülbelül ugyan ezek szóltak:

a zenekar legfrissebb videója: