Miamitól az Everglades mocsaraiig – Torche-beszámoló

A Baroness-szel és a Pelicannal közös koncertje után végre fő zenekarként lépett fel Budapesten a Dürer Kertben a floridai Torche, akikkel kapcsolatban évek óta megy a vita, hogy lehet-e őket metálzenekarnak nevezni. Hétfő este végleg pontot tettek az ügy végére.

A Miamiból származó Torche első két lemezével (Torche – 2005, Meanderthal – 2008) egy nagyon ingatag lécen tudta megtartani egyensúlyát. Egyrészt súlyos sludge riffjeik mellé olyan dallamos refréneket írtak, hogy az ember simán megmutathatta a csapatot gitárzenét kedvelő, de annak keményebb válfajait tőből elutasító ismerőseinek, másrészt pedig képesek voltak az amúgy konzervatív, újdonságot a körükbe a legritkábban engedő metálrajongók lekenyerezésére is.

A közönség- és kritikai sikereket azonban belső intrikák tarkították, a zenekar valahogy sosem találta meg a számítását a különböző kiadókkal, az áttörést hozó Meanderthal után pedig még Juan Montoya gitárostól is megváltak. A következő évek a totális útkereséssel teltek, míg végül a Tilts-es Andrew Elstnerrel kiegészülve 2012-ben adták ki a Harmonicraftot, melynek már szivárványos, pufi unikornisos borítója alapján is következtetni lehetett arra, hogy a Torche tovább járja a stadionrefrének útját. Ez az album már sokak ízlésének (köztük jelen sorok írójának is) kissé túlzottan is elment a rádiórock irányába, de lehetett olyan hangzatosakat írni róluk, hogy „ilyen lenne a Foo Fighters, ha a Foo Fighters egy jó zenekar lenne” és hasonlók, tehát még mindig nem estek be a két, egymástól jó távoli szék közé. Ha pedig a Harmonicraft borítója jelezte, hogy mire lehet számítani azon az albumon, akkor az idén februárban megjelent Restarter a címével tette ugyan ezt. Az énekes-gitáros Steve Brooks időközben újra összeállította a Torche-előzményként is felfogható, akár doomként is aposztrofálható Floor nevű formációját, ezzel pedig mintha újra megvilágosodott volna a fő zenekar irányvonalát tekintve. A Restarter nem tököl, Miami fülledt utcáiról egyenesen az Everglades mocsaraiba húz, kemény, aljas, kegyetlen album (rögtön hallhatóan Kurt Ballou producer munkája), egy újabb újrapozicionálás egy olyan zenekartól, aminek ez lassan már a védjegye is lehetne.

EGYÉB KONCERTBESZÁMOLÓK A KÖZELMÚLTBÓL ERRE TALÁLHATÓK.

Lemezbemutató koncert lévén nem volt kérdés, hogy a Dürer Kertben melyik oldalát fogja mutatni a valahol Jack Black és a még kigyúrtsága előtti Chris Pratt keverékére emlékeztető Brooks és csapata, a fellépés első felében le is mentek a Meanderthal és a Harmonicraft kötelezői (egyedül a Minionsszal és a Loose Mennel zavartak be a friss anyagról), hogy utána helyet adhassanak a Restarter mocskának. Ahogy jöttek egymás után a dalok, úgy rántott egyre mélyebbre és mélyebbre a zenekar, hiába hihette az ember, hogy innen már tényleg nincs hova ereszkedni. És ráadásul nem is a sludge-ról mindenkinek elsőre beugró Louisiana volt az, amit hallhattunk, hanem egy olyan stílus, amit tényleg az Everglades-szel lehet párhuzamba hozni. Akárcsak a Torche zenéje, egy levegős, nyílt terület az is, amely messze nem olyan sötét, mint a New Orleans-környéki társai, viszont legalább olyan veszélyes azok számára, akik óvatlanul merészkednek bele. A vízen himbálózó csónakot pedig egyértelműen a ritmusszekció tartotta vissza a felborulástól, Rick Smith dobos és Jonathan Nuñez basszusgitáros a lehető legbiztosabb alapot adták a többieknek az első másodperctől az utolsóig. Utóbbi nem véletlenül állt a színpad közepén, a két gitáros között. A jó értelemben vett mélypont a Harmonslaught és még inkább a Barrier Hammer alatt jött el, innen már nem volt hová menni, a közönségnek sem maradt semmi energiája, be lehetett fejezni a koncertet. Azt az elégedett vigyort pedig nem lehet megunni semmilyen zenekar arcán, amikor ők is pontosan tudják, milyen jó munkát végeztek.

beszámoló: Mika László
fotó: Máté Éva 

Az új lemez egyik legjobb dala, a Barrier Hammer:

körülbelül ezek szóltak: