„Pont úgy, ahogyan” – Shamir-interjú

A Las Vegas külvárosában felnőtt, húszéves Shamirról az írtuk tehetségeket bemutató globárradaros cikkünkben az év elején, hogy kétségkívül az egyik legesélyesebb következő nagy befutó – még ha nem is a legszélesebb mainstream viszonylatában. Nos, időközben megjelent Ratchet című bemutatkozó albuma és az alapján csak még inkább egyértelmű, hogy a jövő egyik lehetséges popsztárjával van dolgunk, de ennél is fontosabb, hogy már most, szinte a semmiből példamutató ikon vált belőle. Itt van hát a teljes Shamir-csomag: címlap a Recorder 33. számán, egy profil a kiváló énekes-dalszerzőről, kritika debütálásáról és végül egy interjú is az egyéniség boldogságát hirdető dívával.

- Las Vegas északi külvárosában nőttél fel, egy meglehetősen kihalt negyedben. Milyen volt itt tinédzsernek lenni? Milyen álmokat szövögettél?

- Egyáltalán nem volt olyan őrült partiélet, mint amit a város alapján általában elképzelnek az emberek. Viszont a környék csendessége, egyszerűsége segített abban, hogy kreatív legyek és a művészi pálya felé terelt – már csak azáltal is, hogy így tudtam elmenekülni az unalom elől.

- Mielőtt beindult volna az igazi szólókarriered, már csak napok választottak el attól, hogy egy farmra költözz és ott dolgozz, de aztán megérkezett Nick Sylvester producer New York-i meghívója. Miért szerettél volna egy farmon dolgozni?

- Abban a reményben mentem volna a farmra, hogy az ottani munkámért cserébe a gazdától kapok alapanyagokat és a földjén felépíthetek egy kis kunyhót, amiben élhettem volna egy egyszerű életet. A mai napig álmodozom arról, hogy egyszer elvonulok majd így.

- Fiatal korodban szinte csak countryt hallgattál, aztán amikor kilencévesen elkezdtél dalokat írni, akkor szintén ezzel a műfajjal kezdted. Mit tanultál a country zenéből?

- A country arra tanított meg, hogy hogyan őrizzem meg a dalaim, a zeném egyszerűségét, ugyanakkor hogyan maradjon meg ezzel együtt a jelentésrétegek összetettsége.

- Az Anorexia nevű punkrock/lofi-pop duóddal keveset koncerteztetek, de annál több házifelvételt készítettetek. Inkább a dalszerzést, a zenerögzítést szerettétek volna minél jobban kitanulni?

- Játszottunk azért élőben is, amennyit csak tudtunk, de nagyon nehéz Vegasban 21 éves kor alatt koncertezési lehetőséghez jutni, úgyhogy valóban a dalszerzésre koncentráltunk. Viszont a Bandcampen hallható demóink elég pontosan tükrözik, hogyan tanultuk ki ezeket a folyamatokat.

- Az utolsó Anorexia EP már egy funkosabb, indiepopos anyag, határozottan abba a zenei irányba mutat, ahol most tartasz. Te hogyan látod az eddigi zenei fejlődésedet a countrytól a lofin át az elektronikus popig?

- Teljesen természetes folyamatnak élem meg. És azt hiszem, továbbra is az állandó változás lesz a jellemző. Folyton fejlődni szeretnék alkotóként és előadóként is.

- Ha nagyon röviden kellene megfogni a Shamir-hangzást és kínomban azt mondanám, hogy olyan, mintha a nyolcvanas évek eleji Prince-dalokat Nina Simone énekelné, azzal mennyire tudnál azonosulni?

- Hát, nem is tudom. Mindenki másképp hallja a világot, mindenki más hatásokat tud az én dalaimba is belehallani.

- Mi a munkamódszeretek Nick Sylvester producerrel?

- A daloktól függ, de azt hiszem, általában elég jól eldolgozgatunk a saját ötleteinken külön-külön is, aztán ezeket összetesszük és pattogtatjuk őket egymás között, ameddig ki nem alakul a végeredmény.

- Számos, egymástól eléggé eltérő stílust szeretsz és csinálsz jól, amiket nem olyan könnyű organikusan összepasszítani egy bemutatkozó lemezre. Te hogyan csináltad?

- Nem volt túlzottan végiggondolt, hogy mi hogyan kerüljön a lemezre. Rengeteg minden hatással van rám és pont ezt a sokféleséget szerettem volna megmutatni, amennyire csak lehetséges.

- Mi a legfontosabb társadalmi üzenet, amit ki szeretnél fejezni a zenéddel?

- Azt szeretném, ha a zeném hatására az emberek azt éreznék, hogy teljesen rendben vannak önmagukként, pont úgy, ahogyan vannak, és ne aggódjanak amiatt, hogy ezáltal különböző skatulyákba helyezik magukat.

interjú: Dömötör Endre

Shamir szuperül felépített, összetevőiben minimalista, boldogságfaktorában maximalista bemutatkozó lemeze: 

a tavalyi On The Regular sláger: 

az idén kijött Call It Off: