Alig több mint két hetet kell csak várnunk Sufjan Stevens öt éven belüli első új albumára, mely a Carrie & Lowell címet kapta az előadó édesanyja és nevelőapja után. Már ebből is következtethetünk arra, hogy személyes lemezt kapunk majd és valóban, sok évnyi kísérletezés után Stevens saját állítása szerint is visszatért ahhoz a stílushoz, melyben igazán otthon van: az akusztikus folkhoz. Két dal már hallgatható is.
Hiába jelent meg 2010-ben a The Age Of Adz, Sufjan Stevens legutóbbi hivatalos stúdióalbuma, azért a detroiti bárd rajongóinak nem kellett sokáig nélkülözniük az utóbbi években sem. Adott ki karácsonyi lemezt, szerzett zenét baletthez és még egy Sisyphus nevű elektronikus, hiphopos mellékprojektet is indított Son Lux-szal és Serengetivel. Idén most úgy tűnik, vége az előadó útkeresésének, és hiába járta be a zenei világot keresztül-kasul, végül ugyan oda tért vissza, ahonnan elindult: az egyszálgitáros trubadúr szerephez. Illetve azért nem pontosan, a Carrie & Lowell eddig megjelent dalain érződik az elmúlt 10 év, Stevens hangja sokkal mélyebb, komorabb, a könnyedség szinte teljesen hiányzik belőle. Mondjuk ebben lehet köze a lemez témáinak is, melyek az előadó saját szavaival: "élet és halál, szerelem és veszteség, egy művész próbája arra, hogy megfejtse a szeretet szépségét és csúfságát."
Az első kiadott dal, a No Shade In The Shadow Of The Cross Stevens egész karrierjének egyik legjobb szerzeménye, nem csak az akusztikus gitárhoz tért vissza ezzel, hanem az egyszerű, de hatásos melódiák szerzéséhez is. "Ez nem egy művészeti projekt, ez az életem" - mondta egy interjúban, és ez a dal tényleg úgy is hangzik. A személyességet növeli, hogy ha igen erősen fülelünk a dal közben, még egy bekapcsolva hagyott légkondicionáló hangját is hallhatjuk, szinte látjuk magunk előtt, ahogy az énekes egy kis széken ül a szobájában és az ablakon kifelé nézve az édesanyja halálán elmélkedik. Carrie a témája a Should Have Known Betternek is, mely Stevens gyerekkorának felidézésével igen szomorúan indul, aztán körülbelül a felénél egy Postal Service-re emlékeztető szintimelódiával kitör a búskomorságból és a végére egy reményt sugárzó szerzeménnyé válik. Az előadó még mindig mesterien bánik az érzelmeinkkel, olyan könnyedén játszva velük, mintha csak szeretett gitárját pengetné. Reméljük a március 30-án megjelenő egész lemez ilyen hatásos lesz. Egyébként pont idén 10 éves Stevens csúcsműve az Illinois, egészen biztosan hosszan írunk majd arról is.
Sufjan Stevens visszatér a gyökerekhez:
a Carrie & Lowell borítója:
