Papák téblábolnak – Berlin felett a vég (bónusz): az Undertones élőben

Szólt az e-mail: „Kedves Bence! Ma van a szerencsenapod. Ezennel megerősítem helyed az Undertones berlini koncertjének vendéglistáján”. Hát van ilyen a földön? Van ilyen? Ha Feargal Sharkey énekel, ha nem, néha nem ülhetek otthon (illetve a Podinál). Kri-ti-ka. Judák Bence berlini koncertbeszámolós körének zárórésze.

Léteznek olyan emberek, akik vagy zenészek, vagy zenéről (is) írnak, vagy szerintük kulturálisan feljebbvalók másoknál, vagy kritikusként is ismertek, és akiktől ha kérdezem, hogy ismerik-e az Undertonest, azt mondják, hogy nem? Papíron nem, de hát az élet nem papír. Sosem voltam olyan hálás senkinek azért, mert nem volt kedve dolgozni, mint amikor a német vasutassztrájk miatt hárommal több napot tölthettem Berlinben, hisz ha már így alakult, kínálkozott a lehetőség, hogy megnézzem a még mindig működő északír The Undertones buliját, ami, kuc-kuc, khm, krahács, <<visszatartott indulatok>>, egy nem is rossz zenekar.

Sarokban feszítő Morrissey-klón, a mellettem ülő és hozzám hasonlóan egyedül érkező harmincas; szemüveges, kopaszodó ősz bácsik; középkorú fizikoterapeuta Velvet Underground-fanok és idősebb, magasabb-alacsonyabb németek. Kerestem a nálam fiatalabbakat vagy fiatalabbnak kinézőket, de csak nem akartak jönni, pedig Kreuzberg csücskénél voltunk, és ha nem lett volna a fal, rá lehetett volna látni a víz túloldalán lévő nagy Universal-logóra. A nép jól tükrözte a fellépők életkorát és nyújtott betekintést abba, hogyan kell elképzelni a helyi punk/new wave-rajongókat apukákként negyven évvel a punk/new wave után, akiken úgy köröztek a fényszórók apró vörös foltjai, mintha tíz részeg mesterlövész próbálná bemérni mindegyiket. Nem nagyon volt kivel dumálnom, így akadt időm ilyen részletesen unalmas megfigyeléseket tenni, miközben a helyi legjobb ötlet, a koncerttermek hátuljában kialakított emelvénynél ültem, ahonnan a magamfajta szegény alacsony srác akkor is simán láthat mindent, ha a Sajó Dávid áll előtte. 

A Ramones kihalásával nem élteti más az ékszíj ráncigálta poppunkot a londonderry-i nagy gyermekeknél, de persze ők sem a klasszikus felállásban nyomulnak, így az énekhang nem volt ugyanaz, viszont az eredeti csapat 80%-a igen, Feargal Sharkey pedig tuti csak valami szarfej lehet, ha kimarad egy ekkora buliból (Sharley az Undertones 1983-as első feloszlása után előbb Vince Clarke-kal adott ki egy kislemezt The Assembly néven, aztán 1992-ig szólókarrierjét egyengette, majd teljesen visszavonult a színpadtól és elismert, jelentős zeneipari szakember lett - a szerk.). Négy év és két koncert kellett ahhoz, hogy lássam, a Blink 182 hogyan tudja gusztustalanul előadni a dallamosan butuska gitárzenét, ahhoz viszont nem sokkal több egy óránál, hogy lássam, nyugdíjazva lehet ezt elviselhetően is csinálni. Sőt: a még mindig mozdony módjára száguldó Undertones buliján egyetlen hang sem volt félrefogva, a dob olyan pontos volt, mintha lemezről ment volna, a Hajós András és a triggerfingeres faszi dagadt kölykére hasonlító vokalista pedig úgy hozta az eredeti melódiák kaparósságát, ahogy a Paul Westerberg-féle rekedtséget is. Nyilván ő volt ott a reklámember, a valahogy kinéző tag a sehogy sem kinéző tagok között, akiket még annak tudatában sem lehet szerencsétlen szónál találóbbal illetni, hogy nyilván úgy ragyognak, mint az ezerkarátos ékkő. Nagyon édes látni, ahogy ilyen papák téblábolnak, főleg úgy, hogy tényleg rendkívül életerős műsort adnak, pedig anno John Peeltől is azt kérdezték, hogy vajon csak sajnálatból játszotta-e le a zenéjüket a rádióban. Egyetlen rossz gondolata és betöltetlen vágya sem maradhatott senkinek a koncertet követően, kivéve persze azoknak, akik még egy Mars szeletet benyomtak volna. De lement vagy harminc szám, így még örülnöm kellene annak, hogy nem rohadtak ki a fogaim.

Az élményhez hozzátartozik, hogy a buli után vidám és ellazult felnőttekkel táncoltam a My Sharonára és a Love Will Tear As Apartra a helyi szenior Tesco Discón. Vicces élmény volt, nem nagyon láttam még ilyet, pedig állítólag van valami hasonló itthon is. Ja és utána is mentem buliba, ahol ilyen mindenféle csajok kúsztak felém lassan a parkettán. Az se volt rossz.

Judák Bence
(a koncertfotó nem ezen a helyszínen készült)

(a sorozat első része itt, a második itt, a harmadik itt olvasható)

az Undertones így játssza mostanában - egy 2014-es londoni koncerten - legjobb számát, a Teenage Kickst: 

így pedig a Jimmy Jimmy-t: