2014 legjobb 14 másodperce. Caribou. Bécs. Electronic Beats Festival.

Te is úgy tudod, hogy csak az az előadó lehet átütő erejű, akinek a "vérében van a zene"? Igazán magával ragadó produkció szerinted sem jöhet máshonnan, csak zsigerből? Sokat tapasztalt zenerajongóként már téged is csak egy-egy “istenadta őstehetség” képes “elvarázsolni”? Nos, aki ilyen elvárásokkal hallgatta végig a bécsi Electronic Beats Festival több mint négy órás programját, elégedetten távozhatott: az utolsóként fellépő Caribou koncertjét záró Sun legeslegvégén egy lélegzetvételnyi ideig megtapasztalhatta a mindent elsöprő, önfeledt extázis érzését.

Ami persze pont nem egy karizmatikus sztár keltette, spontán ösztönkisülés volt. Éppen ellenkezőleg: egy zárkózott alkotó előre megírt forgatókönyve szerint cselekedtünk mindannyian. Dan Snaith zenébe kódolt, ellenállhatatlan parancsainak engedelmeskedve változtunk meg egycsapásra. A Caribou vezetője – akiről mindenki tudja, hogy matematikából phd-zett, de akiről senki sem tudja, hogy pontosan hogyan alkalmazza az egyetemen elsajátított módszertani ismereteket szerzeményei és fellépései megszerkesztése során (talán még ő maga sem) – korunk egyik legtudatosabb, általam is ismert zenekonstruktőreként itt sem hagyott teret a véletleneknek. Kiszámította, mit kell tennie, hogy azt tegyük, amit szándékai szerint tennünk kell, aztán hibátlanul végre is hajtotta a tökéletesen megtervezett interaktust: másfél órán át fokozta a feszültséget hallgatóiban, pontosan addig a pillanatig, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a lehető legtöbb energia gyűlt fel bennük, aztán úgy engedte szabadjára a több ezer kísérleti alany által így megtermelt, mesterségesen lefojtott erőt, hogy a kirobbanó, tetőző, majd a csúcson hirtelen megszakított, több érzékszervet intenzíven stimuláló ingerhullám a maximális – és ez esetben optimális – hatást kiváltva, tényleg tetőtől-talpig átmosson mindenkit, aki nem figyelt. (Aki figyelt, azt meg pláne.)

Lehetne elemezni, hogy a koncert hány pontján miféle eszközökkel feszítette szinte pattanásig, majd lazította el újra és újra a színpad közepén, egymás közvetlen közelében, egymással tisztán érezhető harmóniában zenélő négy hangszeres a nézők idegeit, és azt, hogy mekkora szerepet játszott ebben a ciklikus folyamatban ritmus, dallam és látvány, illetve ezek együttműködése, vagy akár azt is, hogy milyen magabiztos megszállottsággal, belső derűvel, ugyanakkor micsoda fegyelmezett precizitással, a hatáskeltés végső céljának mindent alárendelve játszották végig a rendelkezésükre álló időt, de nincs értelme: a lényeg a fizikai jelenségek (hangok, fények) létrehozásával és felhasználásával előidézett sajátos pszichológiai állapotváltozás tizennégy másodperce volt. 

Na, azt kellett átélni.

Pawlowszky Tamás

(A Telekom támogatta bécsi eseményen, ahol Jessy Lanza, Omar Souleyman és a London Grammar is fellépett, a budapesti Electronic Beats Festival szervezője, az NVC meghívására vettünk részt.) 

Az év legjobb 14 másodperce az év legjobb koncertjén 23:59-től: