Mániákus dobolás, metszően éles gitárok, három perc alatti, egyszerre kérlelhetetlenül brutális és ösztönösen dallamos punkrock-himnuszok: a White Lung idei albuma felér egy rotációs kapával végzett szívmasszázzsal. A kanadai kvartett a két évvel ezelőtti turnéval ellentétben most nem ejtette útba Budapestet, így egészen Berlinig mentünk, hogy megnézzük, milyen is az, amikor a zene a falhoz ken és egy mosolygó arcot rajzol a belsőségeinkből.
A 2010-es It’s The Evilen és főleg a 2012-es Sorry-n már ott volt az összes elem, ami kiemelte a White Lungot a kortársaik közül: Kenneth Williams idegnyúzó gitártekerései, amelyek úgy hangzottak, „mintha egy black metal zenekar próbálna surf rockot játszani”, az Anne-Marie Vassiliou dobos által diktált, egyre csak gyorsuló tempó és Mish Way gerincvelőből kirobbanó haragja, tébolyult orditásai és elképesztő erős jelenléte, mind színpadon, mind lemezen. Mintha Courtney Love a Hole indulásakor rájött volna, hogy a pasija megcsalja, majd, miután kidobta, egy vakondtúrásnyi gyorsító és pár klasszikus punk lemez társaságában bezárkózott volna egy lerobbant stúdióba, hogy felvegyen két lemezt.
„Minden értelemben megerősített minket az elmúlt két év” – mondta Mish, amikor a koncertjük előtt az új lemezről beszélgettünk és a Deep Fantasyt hallgatva muszáj egyetértenem vele. Ugyanaz a tehervonat-erejű, húzós punkrock, ami eddig jellemezte őket, megmaradt a bújtatott dallamosság is és egy orvosi szike precizitásával megy át a hallójáratokon minden szám – ez pipa. Újdonság viszont a lehengerlő és kérlelhetetlen erő, ami az egész lemezből árad, és ami mégsem adja teljesen vissza, milyen is a négytagú erőmű színpadon. Sem azt, hogy milyen nehéz Mish Wayen kívül bármi másra is figyelni az alig százfős Westgermany koncerttermében – még akkor is, ha épp csak a Saint Vitus felvarróját igazgatja, vagy a beugró basszusgitárosukkal, a Wax Idols-os Hether Fortune-nal beszélget. (Az alapító basszusgitárosukat, Grady Mackintosh-t tavaly személyes okokra hivatkozva kirúgták.)
Konferálások, átkötő szövegek nincsenek, de nem is hiányoznak: a Sycophant / Down It Goes / Drown With The Monster nyitóhármas után már túl vagyunk az első kitört fogon és felszakadt szemöldökön, a mosh fokozatosan darálja be az embereket, Kenneth gitárja élőben még inkább felér egy szippantásnyi ideggázzal. Akárcsak az OFF fesztiválos Perfect Pussy fellépésnél, itt is az énekből hallani a legkevesebbet, de ez nem akadályozza meg Mishát abban, hogy rekedtre üvöltse magát.
Elnyomják szinte a teljes új albumot, grátiszként a Sorryról a Bad Way-t és a Thick Lipet, az ilyen-olyan splitekről pedig többek közt a Blow It South és a Two Of You fűti tovább a hangulatot. Ha valaki elesne, azt a többiek rögtön elkapják és visszalökik a leginkább egy nagy embermasszának tűnő moshba. Ereszkedik le a vörös köd, Misha, akárcsak közel egy hónapja a hajón Keith Morris, inkább a színpadról vezényli le a terápiás kezeléssel is felérő körülbelül negyvenöt percet, a falakról is csöpög már az izzadság. A végén még megmutatják, hogy magukhoz képest is tudnak még gyorsabbak lenni: alig másfél perc alatt eldarálják a Take The Mirrort, majd vége, nincs ráadás, se goodbye Berlin, sem más. Felkapcsolják a villanyokat, elindul egy Ty Segall-szám, mi pedig csak nézünk egymásra: az egész alig tűnt többnek húsz percnél. Kifelé még lehet aláírást kérni, közös fotót csinálni a tagokkal, akikben, mint kiderül, azóta is él a budapesti koncert emléke. Kósza ígéretet is tesznek, hogy jövőre visszatérnek. Úgy legyen.
Kollár Bálint
(a fekete-fehér fotók nem a berlini koncerten készültek)
AZ EMLÍTETT TY SEGALLT IS ÉPP BERLINBEN LÁTTUNK - PONT NEMRÉG.
a White Lung idei lemeze, teljes egészében - (X) 35 millió dal a Deezeren. Válaszd hozzá a Telenor 2GB+Deezer szolgáltatáscsomagot!:
a Drown With The Monster videója:
a Face Down klipje:
a legfrissebb video, az In Your Home:
és egy kis ízelítő arról, hogy a zenekar milyen élőben:
