Egy srác annyira berúgott a Szigeten pár éve, hogy elment tetováltatni, és csak annyit tudott odanyögni a tetoválónak, hogy “Slipknot”, aztán másnap szomorúan kellett konstatálnia, hogy az alkarja teljes hosszában oda van varrva kedvenc iowai metálegyüttesének a neve. A szerzők teljesen biztosak benne, hogyha ők lennének ennyire hülyék, akkor most mindkettőjüknek egy ormótlan SWANS feliratot kellene takargatniuk. Lentebb hallgatható, és olvasható 10 indok, hogy miért. Az apropó természetesen az, hogy október 15-én ismét fellép Budapesten a 2010-ben újra összeállt, minden túlzás nélkül legendás együttes.
A Michael Gira körül szerveződő Swans ‘82-es megalakulásától ‘97-es feloszlásáig elég sok műfajba belenyúlt, erről mutat körülbelül teljes körképet a tízdalos válogatás. Egyáltalán nem véletlen, hogy a legfrissebb, kritikusok által körbeugrált lemezekről nincsen semmi. Azért aki tud, menjen el holnap és nézze meg a Swanst, egyszer ők voltak a világ legocsmányabb zenekara.
MICHAEL GIRÁVAL KÉSZÜLT FRISS INTERJÚNK ITT OLVASHATÓ.
Power For Power (Filth, 1983)
A Swansnak igazán az 1987 előtti időszakáról lehet elmondani, hogy a saját pályájukon játszottak, ahol azóta se nagyon érte utol őket senki. Az ún. extrém zenék egyik alapvetését alkották meg azzal, hogy minden addiginál céltudatosabban és koncepciózusabban pusztítottak, gyakorlatilag az emberiség minden mocskát magukra vállalták, különös tekintettel a pénz, hatalom, alávetettség, testi-lelki szadomazochizmus témaköreire, amit elnyújtott, minimalista, minden, az elérni kívánt atmoszférához nem feltétlenül szükséges eszközt totálisan kirekesztő zenéjük és Gira jellegzetesen repetitív/demagóg/katartikus szövegei tökéletesen ki is fejeztek. Jegyezzük meg, Girában már a kezdetektől megvolt a fontoskodó művészkedésre való hajlam – azt például nem feltétlenül kellett volna gondolnia, hogy az a stílus, ami dalszövegekben működik, az irodalomként is megállja a helyét –, ám a zenéből ekkor még olyan elemi erő áradt, hogy egyszerűen képtelenség lenne vele vitatkozni. A Power For Power mindenki kedvenc korai Swans dala, itt kerülnek ugyanis a legközelebb egy konvencionálisabb indusztriál-rockos „slágerességhez”. (DD)
Thug (Cop, 1984)
A bemutatkozó Filth a keretekhez képest a legélettelibb és legváltozatosabb korai Swans anyag volt, az ezt követő Copon (és a vele egy időben kiadott Young God EP-n) pedig mondhatni, teljes díszében kivirágzott a zenekar által kifejlesztett formula. Vehemensen, tudatosan egysíkú és súlyos lemezről beszélünk, ami elődjénél vastagabban szól, néhány dala, például ez itt, amiben különösen szép riffet hallhatunk, szinte már doom/sludge metál. Az album néhány tetszőleges dala bárkinek bármikor elrontja a kedvét, vagy ha arra van szükség, levezeti minden aktuális frusztrációját. (DD)
Young God (Young God EP, 1984)
Sokat sejtető, hogy Gira erről a számról nevezte el később a kiadóját, remélem, a mai napig gyakran előveszi, és emlékezteti magát azokra az időkre, amikor még nem teljesen feleslegesen nyújtotta a végtelenségig a számait. Ha megkérdeznék a megboldogult Sade márkit, vagy a kedélyes Georges Bataille-t, hogy melyik számot vinnék magukkal egy trópusi lakatlan szigetre, akkor fixen mindketten ezt szeretnék hallgatni a langyos homokban hancúrozva. Kis túlzással ezen a számon kívül nem is lenne szüksége az emberiségnek vontatott metálra, ha rányomtok a play gombra, jó eséllyel teljes Sunn O)))-diszkográfiák fognak a következő percekben a kukában landolni. Olyan ez a szám, mintha minden zenésznek meg kellene szülnie egy nagy, gusztustalan, szúrós csecsemőt, és a császármetszés ki van zárva, így meg anatómialiag elég nagy a kihívás. (KA)
A Screw (Public Castration Is A Good Idea, 1986)
A Swanst igazán a nyolcvanas évek közepén lett volna érdekes élőben látni, az élmény ugyanis egy kínvallatással érhetett fel, amint az a találó című Public Castration Is A Good Idea koncertalbumról kiderül, ahol a lemezverziókhoz képest is jóval elnyújtottabb és lecsupaszítottabb számokat gyakorlatilag lehetetlen végighallgatni, de éppen ez az egész lényege. A gyomorbavágó, elementáris durvaságnak az a szintje, amit azóta is hiába próbálnak megközelíteni nagyon sokan, a drone/sludge/posztmetál szemüveges hatásvadászaitól a zajzenészeken át a különböző extrém műfajokat már magától értetődő módon keverő, Tumblrre koncentrációs táboros képeket posztoló fiatalokig. (DD)
In My Garden (Children Of God, 1987)
A Children Of God volt az első Swans-lemez, ahol elkezdtek dallamosak lenni, az olyan ólomnehéz indulók, mint például az albumnyitó New Mind mellett több számban is az akusztikus hangszereké lett a főszerep. Az arcbamászó, szar- és vérszagú, kegyetlenségekben tobzódó korai számok fokozatosan átadják a helyüket a szelídebb, balladisztikus daloknak – sajnos néha merő unalom lett az eredmény, a legkiábrándítóbb a végigásítható ‘89-es Burning World album – amik közül ez a legjobban sikerült. Az egyszerű, körkörös gitártéma, a pár hangot ismételgető zongora, az alkalmanként belépő fuvola, és Gira társának, Jarboe-nak fátyolos, titokzatoskodó vokálja együtt olyan bukolikusan misztikus atmoszférát teremtenek, ami tökéletes ellenpontja a Swans korábbi munkásságának. (KA)
Failure (White Light From The Mouth Of Infinity, 1991)
Gira valamikor a ‘90-es évek elején változott át végleg a közönséget bántalmazó ámokfutóból bölcs, stetson kalapos cowboy-já, amit később az Angels Of Light élén élt ki teljesen. Az egész nap a tornácon bagót rágó, a horizontot átható, komoly tekintettel kémlelő hallgatag FÉRFI olyan elcsépelt archetípus, amiben könnyű pózzá merevedni, de Gira hitelesen hozza ezt a figurát is. Persze elvétve ő is coelhózik nagyokat, ott van mindjárt az ezt megelőző szám a lemezen, az arcpirítóan semmitmondó Love Will Save You. Viszont a Sziszüphosz-mítoszt megidéző Failure őszinte önmarcangolása igazán szívbemarkoló, a lemondó, kudarcokat rezignáltan soroló ének, valamint az erőre igazán soha nem kapó, melankolikus kíséret tűpontosan rajzolja ki azt a ráncos, keserű arcot, ami minden múltat leltározó idős ember sajátja. (KA)
The Great Annihilator (The Great Annihilator, 1995)
A Great Annihilator egy, a Tejútrendszer közepén tanyázó fekete lyuk beceneve, ez elég jó indítás, az űrt, és főleg az űr főnökeit, a mindent beszippantó sötét nehézfiúkat mindenki szereti (sajnos a Soundgarden is). Lassú, de biztos apokalipszis, így vagy úgy, de végül mindannyian megyünk a büdös picsába, Gira jól tudja ezt. Az eggyel fentebb idézett cowboy-fantáziáktól csak egy ugrás ennek a számnak a helyszíne, a por és halálszagú faulkner-i világ, ahol marconák az arcok, olcsó az élet, a kukoricaföldek felett állandóan komor az ég, és Isten két kézzel szorongatja a tököket. Gira úgy énekel, mint egy tévés próféta, a halványan folkos gitár pedig mindent letarol, a Great Annihilator megelőlegezi a Wovenhandet, és az összes többi lendületes americana együttest, csak míg azok próbálnak felemelőek lenni, a Swans inkább kioszt két pofont. (KA)
Mother/Father (The Great Annihilator, 1995)
“There is a place in space where violence and love collide inside
And solid is wide
And heat is cold
And birth is death”
Ez akár lehetne a Swans mottója is. A legjobban eltalált számaikban az ellenpólusoknak elképzelt dolgok úgy fonódnak össze, ahogy annak valójában lennie kell, itt nem ilyen minden-rosszban-van-valami-jó szarságra kell gondolni, hanem arra az alapvető belátásra, hogy a legegyszerűbb jelenségek is csak erőszakkal határozhatóak meg “valaminek”, miközben ugyanúgy egyszerre a “valami” ellenkezője is ott bújkál benne, meg persze ezer más is. Vannak olyan kétes alakok – mint mondjuk Hamvas Béla – akik szerint ez olyan egyszerű, hogy minden Egy, és akkor itt jön a spiritualitás ingoványos terepe, ami egyáltalán nem idegen a Swanstól. A Mother/Father simán lehetne VHK-szám is, ugyanaz a sámánisztikus, ősi hevület pörgeti; Jarboe kántálása fokozatosan alakul át artikulálatlan sikítássá, miközben a gitár és a dob egymást hergeli az őrületig. A transzcendentális keménykedésben ismét a pogányoknak jár a pont, a keresztény, muszlim, hindu, stb. rockerek lassan összeszedhetnék magukat. (KA)
The Sound (Soundtracks For The Blind, 1997)
A Swansszal kapcsolatban sajnos nem lehet elhallgatni, hogy szerepük volt a kétezres évek egyik leghervasztóbb ízlésbeli zsákutcája, a posztrock kialakulásában. Azok a zenekarok azonban, akiket a kilencvenes években így neveztek, általában összehasonlíthatatlanul izgalmasabbak és eredetibbek voltak, mint örököseik, és ez alól a Swans feloszlás előtti utolsó lemeze, a dupla Soundtracks For The Blind sem volt kivétel. A The Sound pont egy szabályos crescendo-exploitáló posztrockdal, mégis van annyira hatásos, hogy a hallgatása közben elhihessük, hogy ez az egyetlen ilyen felépítésű szám, amit valaha írtak, jó részben köszönhetően Gira karrierje talán legszebb „lírai” énekteljesítményének. (DD)
I Was A Prisoner In Your Skull (Soundtracks For The Blind, 1997)
A Soundtracks for the Blind két és fél órás hosszával, epikusságával, kísérletező/művészi attitűdjével, az anyag majdnem felét kitevő ambient/musique concréte átvezetőivel persze bizonyára sokaknak már túlzás, szerintem azért még egy megragadó atmoszférájú lemez volt, ellentétben az újjáalakulás óta kiadott erőlködésekkel. Sőt, talán a lemez legerősebb részeit adják azok az átvezetők, amelyekben különféle szomorú/drámai helyzetekben levő, sokszor beteg emberek monológjait illusztrálják tényleg eltalált, kísérteties hangképekkel. Ezen „számok” közül azért éppen ezt választottam, mert ennek a legszebb a szövege. (DD)
Dubrovszki Dániel-Kálmán Attila
a szerdai To Be Kind lemezbemutató-koncert Facebook-eseményoldala.
