Skócia és zene a legutóbbi fókusztémánk, naná, hogy nem hagyjuk ki az egyik legnagyobb skót indiepopzenekarhoz, a Belle And Sebastianhoz, leginkább annak frontemberéhez, Stuart Murdoch-hoz kötődő friss, skót zenésfilm recenzióját sem. Már csak azért sem, mert a hétvégén Recorderes skót bulit csapunk a Beat On The Bratben, ahol skót rövidfilmek is peregnek majd a dj-szettek előtt. Na, de miről is van szó? A God Help The Girl projektről, annak 2009-es lemezéről, és az abból kinőtt idei zenés filmről, amit a Recorder szemeként Fölföldi Fruzsina látott Edinburgh-ban.
Egyes művészek hiába sikeresek abban, amit csinálnak, képtelenek saját műfajukon belül maradva egész életükben például csak festeni, zenét írni, vagy skót dudán játszani Edinburgh főutcáján, ugyanis ők másban is bizonyítani akarják kreativitásukat. Ilyen művész Stuart Murdoch is, a skót pop egyik legmeghatározóbb együttesének, a Belle and Sebastiannak a frontembere, aki 2012-ben arra gondolt, hogy akkor ő most rendező lesz. A kérdés az, hogy jól tette-e?
A God Help The Girl eredetileg egy zenei mellékprojektje volt Murdoch-nek, aki még 2004-ben döntött úgy, hogy csinál egy lemezt, amin a dalszövegek történetszerűen olyan fiatal lányok problémáiról szólnak, akik épp csak beléptek a felnőtt életbe. Ehhez újsághirdetéseken keresztül keresett megfelelő női énekeseket, de a végül 2009-ben megjelent lemezen megszólal azért magának Murdoch-nak, sőt, az északír The Divine Comedy énekesének hangja is, míg az anyazenekar csupán kísérte őket.
Murdoch filmje is ugyanazt a témát dolgozza fel, mint az album, amelynek koncerttel egybekötött edinburgh-i bemutatóján a sor csaknem körbeérte a háztömbnyi méretű szórakozóhelyet. Skócia két fontosabb városa közül Edinburgh sokkal inkább a mindent elözönlő turistáiról, jól öltözött harmincasairól és békés nyugdíjasairól híres, mintsem a partiéletéről, szemben Glasgow-val, ahol a film is játszódik, és amit a Vice magazin három hónapja nevezett ki az Egyesült Királyság új bulifővárosává. Így erre az eseményre mindenki eljött, aki számít, hogy aztán egy koncertteremben egymás hegyén-hátán ülve és feküdve nézze végig a God Help The Girl vetítését.
NANÁ, HOGY SKÓCIA EGYIK CSÚCSA EGY BELLE-LEMEZ!
Azt a filmet, amiben három jól öltöztetett kedves fiatal, nevezetesen Julia Leigh, Olly Alexander, a Years & Years frontembere, valamint a Trónok Harcából és Skinsből ismert Hannah Murray rohangál fel és alá másfél órán keresztül. Énekelnek, táncolnak, bicikliznek, kenuznak és bár semmire sem jutnak vele, de a különböző tevékenységek közben arról beszélgetnek, hogy milyen jó lenne egy saját zenekar. Majd szerelmesek lesznek, de ezzel sem jutnak többre, mint a zenekarral, hogy aztán a klipszerűen, egymáshoz nem kifejezetten kapcsolódó jelenetekből álló film végére rájöhessünk, egész idő alatt mindössze annyit sikerült megtudnunk a szereplőkről, hogy az egyikük lelki gondokkal küzd és anorexiás, amit gyakori hajváltoztatásokkal kommunikál a világ felé.
Stuart Murdoch első, a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon és a Sundance Filmfesztiválon is vetített filmje tehát nem nevezhető a forgatókönyvéért, izgalmasan kibontott karaktereiért, vagy a bizarr musicales táncjeleneteiért értékelendő alkotásnak. Habár annál rosszabbat nehéz elképzelni, mintha valakinek olyan szavakkal jellemzik a munkáját, mint „kedves” és „szerethető”, a God Help The Girl esetében mégis képtelenség elkerülni ezeknek a szavaknak a használatát. A film színes és elragadó, egy percig sem unalmas, hiszen ki tudna megunni egy szép fiatalokkal forgatott Belle And Sebastian-klipsorozatot, a szereplők pedig szinte ölelnivalóak, ahogy maga Stuart Murdoch is, és együtt képesek elhitetni az emberrel, hogy még mindig divat a vintage dzsörzé anyagok viselése.
Így aztán látva az elégedetten mosolygó, ez alkalommal nem a szénsavtalan skót barna söröktől, hanem sokkal inkább a film cukiságától kótyagos közönség arcát, Murdochról végülis el lehet mondani: jól tette, hogy rendezett egy filmet, még akkor is, ha hatalmasat hazudik benne a glasgow-i időjárásról, felhőtlenül vidámnak állítva be azt (komolyan, senki se higgyen neki). Művével ugyanis nagyjából éppen azt az érzést képes kiváltani nézőiből, mint a Belle And Sebastian dalaival, ám itt az ember másfél órán át érzi ugyanazt, amit máskor csak három perc tizenöt másodpercig: hogy a világ egy tökjó hely, még akkor is, ha éppen anorexiásak, magányosak, vagy nyomi, kezdő huszonévesek vagyunk, hiszen bárhogy is alakulnak a dolgok, a zene mindig ott van benne.
Fölföldi Fruzsina
a film trailere:
a projekt Come Monday Night című dala és klipje:
az eredeti lemez, 2009-ből:
és a filmzenealbum:
