Szépség, szörnyek nélkül – Belle And Sebastian

2010.10.11. 11:45, -recorder-

„Vén fing zene!” – ugye mindenki emlékszik a Pop, csajok, satöbbi filmváltozatának híres jelenetére, amikor a nagyhangú lemezbolti eladó, Barry (Jack Black) ezekkel a szavakkal jellemezte a Belle And Sebastian együttes muzsikáját, miután kitépte a kazettát a magnóból. Cikkünk szempontjából azonban nem ez az érdekes. Hanem a másik eladó, a félszeg és gátlásos Dick reakciója, ahogy felveszi a földről a kazit, és kétségbeesetten próbálja az ujjaival visszacsévélni. Ebben a gesztusban – és Dick személyiségében – ugyanis benne van a skót zenekar teljes esszenciája. Amit az új B&S-album, a Belle And Sebastian Write About Love kapcsán most kicsit részletesebben is körüljárunk.

A világ tele van visszahúzódó, érzékeny fiatalokkal. Ők azok a srácok és lányok, akiknek már attól elkezd izzadni a tenyerük, ha csupán a sarki közértbe kell leugraniuk, hogy zsemlét vegyenek. Ha pedig az ellenkező nemmel kellene kapcsolatba lépniük, hát arról inkább hallani sem akarnak – ám ha mégis összejön, akkor biztos nem ússzák meg maradandó lelki sérülések nélkül. A legjobb opció még mindig az, ha otthon maradnak, a kedvenc könyveikkel és lemezeikkel, abból nagy baj nem lehet. Szerencsére mindig léteztek olyan előadók, akik segítő kezet nyújtottak ezeknek a bizonytalan, fejvakargatós fiataloknak. A hatvanas években például a Simon & Garfunkel duó – lásd a Bookends album „fejvakargatós” borítóját! Vagy a hetvenes évek hajnaláról a hasonló zsánerű, akusztikus-melankolikus dalokat alkotó Nick Drake – az 1974-ben antidepresszáns-túladagolásban elhunyt gitáros trubadúr annyira szégyenlős volt, hogy paraván mögött énekelve rögzítette lemezeit (az utolsónak, az 1972-es Pink Moonnak a szalagjait meg úgy adta le a kiadó portáján, hogy nem szólt senkinek, és az anyag csak pár nappal később jutott a megfelelő kezekbe, miután valaki rákérdezett, hogy ugyan mégis mi az, ami ott hever). Vagy vegyünk egy másik teljesen kézenfekvő példát, a nyolcvanas évek egyik emblematikus angol gitárpop zenekarát, a Smiths együttest (mely visszafogottnak nem mondható zenéje, és egyáltalán nem szégyenlős frontembere – Morrissey – ellenére is beleillik ebbe sorba).

Amikor a skót indie és twee pop fészkében, Glasgow-ban, egyetemi hobbizenekarként alakult Belle And Sebastian 1996 nyarán bemutatkozott a Tigermilk albummal (amiből csak ezer darabot nyomtak és csak vinyl formátumban), nyilvánvaló volt, hogy a magát egy hatvanas évekbeli francia gyerekkönyv és tévésorozat nyomán elnevező zenekar a fentebb felsorolt előadók örökségét viszi tovább: az 1968-as születésű dalszerző-énekes Stuart Murdoch leheletfinom, kedves hangja, intelligens szövegvilága és együttesének döntően akusztikus beütésű, halk zenéje éles kontrasztot képezett a kilencvenes évek közepét uraló britpop pózoló harsányságával és az elektronikus tánczenék hangorkánjával szemben.

Pár hónappal később, 1996 őszén pedig jött a már rendes terjesztést kapó folytatás, az If You're Feeling The Sinister, ami azóta is gyakran bukkan fel különféle „minden idők legjobb lemezei” listán, sőt egy külön könyvet is írtak róla! Nem véletlenül: a zenekar egyik csúcsműve, egy kamaszos és megható dalfüzér, a hagyományos rockhangszerek mellett csellóval, hegedűvel, zongorával, trombitával és olyan lenyűgöző, fülbemászó dalokkal, mint a Seeing Other People, a Judy And The Dream Of Horses vagy a felejthetetlen The Fox In The Snow. A félénk fiatalok új generációja sóhajtott fel egy emberként: ismét van egy zenekar, amelyért tiszta szívből lehet rajongani.

És volt is miért! 1997 és 1998 folyamán a zenekar négy csodálatos EP-t adott ki: a Dog On Wheels, a Lazy Line Painter Jane, a 3..6..9 Seconds Of Light és a This Is Just A Modern Rock Song mindegyikén négy-négy olyan szám szerepelt, melyek nem kerültek fel a korabeli stúdióalbumokra, noha minőségben pontosan ugyanazt a magas szintet képviselik (ezeket a dalokat – a Legal Man, Jonathan David és I’m Waking Up To Us maxik 2000-2001-es hasonló szériájának anyagával együtt – a Push Barman To Open Old Wounds című dupla válogatás gyűjtötte egybe 2005-ben.)

Az EP-k sodrásában készült egy remek album is: az 1998-as The Boy With The Arab Strap idején már nem Stuart Murdoch az egyedüli énekes, több taggal is osztozik a dalokon (a gitáros Stevie Jackson és a szőke csellistalány, Isobel Campbell, Stuart barátnője is előtérbe lép – ez utóbbi az Is It Wicked Not Care című klipdalt énekli), és briliáns pillanatokban itt sincs hiány: ott van rögtön a címadó szám vagy a Chickfactor (mely a hasonló nevű fanzinra, a twee pop mozgalom „Bibliájára” utal), vagy a bevezetőben említett Pop csajok satöbbi-jelenet alatt szóló Seymour Stein, mely a befolyásos lemezipari gurut énekli meg (aki többek között a Ramones és Talking Heads zenekarokat segítette szerződéshez). Az album aranylemez lett, amiben szerepe volt annak is, hogy az internetes szavazás lehetőségével élő rajongótábor lelkes akciójának köszönhetően 1999 februárjában, a Brit Awards gáláján a Belle And Sebatian nagy meglepetésre több kommersz popcsapat elől is elhalászta a legjobb új előadó díját. Ebben az évben a rajongók örömére újra kiadták a Tigermilk albumot is – ezúttal már nem csak ezer példányban és nem csak vinyl formátumban.

A kétezres évek hajnalán – a már említett hármas maxisorozat mellett – két album is született: az egyik a 2000-es Fold Your Hands Child, You Walk Like A Peasant volt, egy rakás újabb B&S-klasszikussal (I Fought In A War, The Model, The Wrong Girl stb.), a másik a 2002-es Storytelling, ami a Helyzetek és gyakorlatok című Todd Solondz-filmhez írt – de fel csak kis részben használt – kísérőzene, nem teljes értékű sorlemez: instrumentális átkötők, dialógusok a filmből és négy igazi dal. Ebben a kissé nyomott időszakban két kilépés is borzolta a kedélyeket: 2000-ben Stuart David, a zenekar egyik alapítója és basszusgitárosa távozott Looper nevű saját projektje kedvéért (Up A Tree – 1999, The Geometrid – 2000, The Snare – 2002), a 2002-es turné közben pedig az angyali hangú Isobel Campbell intett búcsút a többieknek (az ő pótlását a zenekar belülről oldotta meg: a hegedű mellett számos más hangszeren is játszó pufi lány, Sarah Martin vette át a női énekrészeket is). Isobel már zenekari pályafutása alatt is adott ki szólólemezeket The Gentle Wave fedőnév alatt (The Green Fields Of Foreverland – 1999, Swansong For You – 2000), azonban a 2003-as Amorino és a 2006-os Milkwhite Sheets albumok borítóján már saját neve volt olvasható, az utóbbi években pedig a grunge egyik hősével, a hajdani Screaming Trees frontemberével, a Queens Of The Stone Age-kültag Mark Lanegannel készít közös lemezeket (Ballad Of The Broken Seas – 2006, Sunday At Devil Dirt – 2008, Hawk – 2010).

Az újabb Belle And Sebastian-anyagok már híres producerekkel készülnek. A „kommersz veterán” Trevorn Hornnal felvett 2003-as Dear Catastrophe Waitress és a korábban Becknek, az Airnek, a Phoenixnek és a Supergrassnek dolgozó Tony Hoffer-rel rögzített 2006-os The Life Pursuit – amellett, hogy közel tökéletes poplemezek – még megtartják a korai albumok elbűvölő báját, ám az ábrándos, elvarázsolt, akusztikus hangulat helyére egy koncentráltabb, teltebb, önbizalommal teli hangkép lép. A zenekar már bátran nyúl például a hetvenes évekhez, David Bowie-hoz, a glam rockhoz, a soft pophoz, a soulhoz, sőt a new wave-hez is, miközben kialakít egy összetéveszthetetlen, menthetetlenül fülbemászó, napsugaras B&S-hangzást. Mintha kirajzottak volna a hálószobák mélyéről a zenekar magabiztosságából erőt merítő fiatalok, hogy a városok parkjait ellepve, együtt táncoljanak az olyan felhőtlen dalokra, mint az I’m a Cuckoo, a Funny Little Frog, a We Are The Sleepyheads vagy a T.Rex-bugis The Blues Are Still Blue.

A legutóbbi The Life Pursuit album óta elmúlt négy év látszólag eseménytelenül telt, de csak látszólag. 2008-ban kiadták a kétlemezes The BBC Sessions gyűjteményt, az egyik CD-n 1996 és 2001 között elhangzott rádiós felvételekkel, a másikon pedig egy 2001-es belfasti koncerttel. Eközben Stuart Murdoch végre megvalósíthatta régóta dédelgetett álmát: 2008-2009 folyamán rögzítette egy még le nem forgatott musical zenei anyagát, két B&S-dal átdolgozása (Funny Little Frog, Act Of The Apostle) mellett csupa új szerzeményt, féltucat énekesnőnek és a Divine Comedy vezérének, Neil Hannonnak a bevonásával. Ha a később egy EP-vel és pár kislemezzel is kiegészített God Help The Girl album nem is éri el az anyazenekar magasra helyezett szintjét, azért ezt is érdemes beszerezni, már csak a Pretty Eve In The Tub vonósnégyesre hangszerelt barokk pop csodája miatt is.

És ezzel meg is érkezünk a jelenbe, az új lemezhez, amit ismét Tony Hoffer producerrel rögzítettek. A Belle And Sebastian Write About Love már meglepő újdonságot nem tartalmaz, inkább egy picit további színezi az előző két album által megrajzolt zenei világot (például ósdi orgonahangok bevetésével), szóval csak az a kérdés, hogy milyenek lettek a dalok. Jók, bár talán nem annyira egységesen jók, mint eddig, és egy-két felejthetőt is találunk a lemez vége felé, sőt még egy ügyetlen pillanat is akad: a Norah Jonesszal felvett Little Lou, Ugly Jack, Prophet Johnban a finom énekesnő valahogy tenyeres-talpas tehenészlánynak hangzik Stuart mellett, akinek kapaszkodnia kell, nehogy kiszoruljon saját dalából. Azért szerencsére nem vagyunk most sem híján a kifejezetten briliáns szerzeményeknek: a nyitó I Didn't See It Coming, a Come On Sister, az I Want The World To Stop vagy a Carey Mulligan színésznővel (a Nick Hornby forgatókönyvén alapuló Egy lányról című film főszereplőjével) közösen előadott címadó Write About Love mind olyan dalok, amelyekre csak sárga irigységgel tekinthet a legtöbb kortárs könnyűzenész. Az igaz különlegesség azonban a Stevie Jackson által énekelt I’m Not Living In The Real World, amely lökött vokáljaival simán befér a legemlékezetesebb Belle And Sebastian-számok hosszú sorába.

Azonban van itt még egy dolog, túl a lemezeken és a zenekar biográfiáján Ez pedig az új albumot beharangozó saját tévéshow(!), ahol az egykori félénk – kezdetben mindenféle fotózást és interjúzást elutasító – zenekar a rajongói körében, a nagy nyilvánosság előtt válaszol a feltett kérdésekre, ahogy egy magabiztos profi produkciótól elvárható. Mi ez, ha nem a poptörténelem egyik legszebb fejlődéstörténete?