Ahol vért akartak látni - 80 éves a harlemi Apollo

Nyolc évtizeddel ezelőtt, 1934-ben nyílt meg New York legfontosabb koncertterme. Amit történetesen nem úgy hívnak, hogy CBGB. A harlemi Apollo klub színpadát olyan amatőrök koptatták, mint Ella Fitzgerald, James Brown, Michael Jackson vagy Lauryn Hill.

A New York-i 125-ik utcában található Apollo Színház 1914-ben épült. Eredetileg Hurtig and Seamon’s New Burlesque Theater volt a neve, és csak fehéreket engedtek be a revüműsorokra. Hamarosan azonban változott a helyzet. Az alacsony lakásárak miatt rengeteg fekete költözött a környékre, a 20-as évek végére már többségben voltak Harlemben. A színház alkalmazkodott a megváltozott igényekhez. 1934 januárjában a feketék előtt is megnyílt az Apollo ajtaja, majd megszűntek a varietéműsorok, új programként – fehér kollégáiknál jóval kevesebb fellépti díjat kérő – fekete zenészek játszottak fekete közönségnek. Ebben az évben indul be a szerdánkénti amatőr tehetségkutató verseny is. Az Apollo Amateur Nights hamar fogalommá vált, a mai napig él a hagyomány, és ugyanúgy szerdánként rendezik, mint 80 éve. Ella Fitzgerald volt az egyik első nyertes, 1943-ban Sarah Vaughn diadalmaskodott, 1956-ban pedig egy 23 éves, csóró déli srác – bizonyos James Brown – kölcsönkért ingben és cipőben nyerte meg a viadalt. 1967 augusztusában öt indianai testvér, a Jackson 5 hódítja meg a zsűrit, egyből szerződést is kapnak a Motownnál, a kilenc éves Michaelnek innentől indult be a karrierje. 1964-ben pedig Jimi Hendrix nyert egy amatőr zenészversenyen. A pályafutása során 8 Grammy-díjat bezsebelő Luther Wandross is többször elindult, de itt győznie nem sikerült.

JACKO ÉS STEVIE WONDER PÁRHUZAMOS KARRIERTÖRTÉNETE.

De ne siessünk ennyire előre. A hely szép lassan építi fel nimbuszát, a 30-as 40-es években játszik itt Billie Holiday, Charlie Parker, Duke Ellington, Nat King Cole, Sammy Davis Jr, Count Basie, a háború után pedig már végképp az Apollo a fekete zene Mekkája. Blues-királyok, R&B-királynők és soul-nábobok váltják egymást a színpadon, doo-wop együttesek és girl groupok randevúznak a közönséggel, itt mindenkinek meg kellett méretnie magát. És a megmérettetést a szó szoros értelmében kell érteni. Az Apollo közönsége hírhedten kritikus volt, itt csak százszázalékos produkciót fogadtak el. A The Wayans Bros. című amerikai tévés sitcomban mondja egyszer valaki, hogy „remegsz, mint egy fehér rapper az Apollóban”. Hát, nem csak a fehéreknek volt félnivalójuk, olyan magabiztos, szuperprofi előadókra is rájött az ideg fellépés előtt, mint Nat King Cole vagy Marvin Gaye. „Ha tetszett a show, a mennybe mentél. De voltak esték, amikor szinte mindegy volt, mit csinálsz, vért akartak látni” – emlékezett Ben E. King. „A közönség egyből a szádban van, a nők a képedbe sikoltoznak és rángatják a ruhádat. Időnként reszkettem, mint a nyárfalevél” – nyilatkozta Marvin Gaye. „Az Apollo volt a legkeményebb hely. Ha bírtak, akkor nagyon bírtak. De ha nem, ledobáltak a színpadról, kaja, cipő, minden repült” – nosztalgiázott Michael Jackson. Nile Rodgers, aki egy időben az Apollo házi zenekarában játszott, Le Freak című önéletrajzi könyvében egy gladiátor arénához hasonlította a helyet: „olyan volt, mint egy fekete Kolosszeum. a hüvelykujjak felfelé vagy lefelé mutattak. Ha szar voltál a közönség nem adott kegyelmet.” Az amatőr estéken még egy „ítéletvégrehajtót” is alkalmaztak. Volt egy ember, aki megjelent egy seprűvel és egyszerűen letakarította a próbálkozót a színpadról, ha nem tetszett a közönségnek.

James Brown azon kevesek közé tartozott, akik itt sem voltak betojva. Sőt, 1962-ben kitalálta, hogy koncertlemezt vesz fel az Apollóban, hadd lássa egész Amerika, ki a fasza gyerek. Kiadójának nem tetszett az ötlet, végül az énekes saját zsebből finanszírozta a felvételeket. Neki lett igaza. A James Brown Live At Apollo 1963-ban jelent meg, második lett az amerikai listán, a rádiós dj-k gyakran egy az egyben játszották az egész A-oldalt. A lemezt ma is a legnagyobb koncertalbumok közé sorolják, a Rolling Stone magazinnál a 24. helyen került be minden idők legnagyobb albumai közé, az Allmusic és a Pitchfork is maximális pontszámmal tartja nyilván. Valóban zseniális album, ha az ember behunyt szemmel bömbölteti, tényleg ott találja magát a koncertteremben, együtt lélegzik és izzad a tömeggel. És közben azt találgatja, mi lehet az, ami egy-egy pillanatban frenetikus reakciót vált ki a közönségből. Van egy olyan rész, hogy a sikoltozásból ítélve a művész minimum letolja a gatyáját... Brown később is hűséges maradt a helyhez, még három élő lemezt rögzített az Apollóban, a legutolsót 1995-ben.

A hatvanas években zenélt még itt Sam Cooke, Ray Charles, Wilson Pickett, Gladys Knight, Solomon Burke, Stevie Wonder, a Supremes, az Isley Bros, Mary Wells, B.B. King és pár tökös fehér előadó is. Buddy Holly volt az első fecske még 1957-ben, 1972-ben John Lennon követte, az újabb időkben a Korn (1999), a Strokes (2001), a Gorillaz (2006), Björk és a Spiritualized (2007), Paul McCartney (2010) lépett fel itt, idén májusban pedig Lykke Li. 

Itt egy részlet az 1978-as Buddy Holly Story című filmből. Buddy végül is megnyeri az Apollo – először igen megdöbbent – közönségét.

Persze, a 70-es évektől már nem volt akkora tét itt játszani, az Apollo ugyanis sokat vesztett népszerűségéből. Jött a diszkó, a Studio 54, a Paradise Garage meg a többi táncos hely lett az éjszakai élet központja. Az Apollót elfelejtették az emberek, többször gazdát cserélt, egy ideig moziként üzemelt, majd az évtized végére csődbe ment. Még szerencse, hogy New York időben rájött, nem kéne hagyni, hogy végleg eltűnjön. 1983-ban műemléki védettség alá került az épület, 1991-ben New York Állam vásárolta meg és innentől a nonprofit Apollo Színház Alapítvány igazgatja. A hely, ha lassan is, de megint divatba jött. 1993-ban például Prince adott itt exkluzív koncertet a VH 1 számára, 2001 óta az Amerikai Jazz Alapítvány is itt rendezi évenkénti jótékonysági koncertjét, tíz éve pedig több milliós beruházásban teljesen felújították. Persze azért az újabb időkben sem mindig egyszerű itt játszani, a 13 éves Lauryn Hillt például 1988-ban csúnyán kifütyülték az amatőr versenyen, mert nem jól énekelt egy Smokey Robinson klasszikust, nézd csak meg a videót. (Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a 90-es években, mint a Fugees énekesnője nagyobb sikert aratott.)

Mivel büszkélkedhet még az Apollo? Például a híres vendégekkel. Elvis mindig beugrott megnézni egy show-t, ha New Yorkban volt dolga. Amikor a Beatles először járt Amerikában, első útjuk ide vezetett. Az Apollo mindig „szent hely” volt – a hatvanas években a polgárjogi zavargások New Yorkot is elérték, de az Apollóban senki nem csinált balhét, a helyre senki nem mert kezet emelni. Az Apollót két nagy fehér rock ikon is említi egy-egy dalában. Lennon New York City című számában szerepel egy olyan sor, hogy „Played the Fillmore and Apollo for freedom” míg Lou Reed a Walk On The Wild Side-ban dünnyögi, hogy „Sugar Plum Fairy came and hit the streets…. went to the Apollo, you should have seen him go go go”. És Barack Obama sem hagyta ki a ziccert, amikor az elnöki posztért indult – természetesen az Apollót is útba ejtette a kampánykörút során.

Az Apollo tehát él és virul, ha nem is lesz már soha olyan fontos hely, mint volt 50 éve, azért így is évi 1.3 millió látogatót vonz. Nem csak koncertteremként, hanem műemlékként is jegyzik, a rockturisták idegenvezetővel járhatják be a helyet, némi pénzért székeket is lehet örökbe fogadni. És két egyéb dolog miatt is bekerült a híradókba az utóbbi években. 2006 decemberében itt ravatalozták fel James Brownt, hogy rajongói kedvenc helyén búcsúzhassanak el tőle, öt éve pedig Michael Jackson halálának hírére sereglettek itt össze spontán a gyászolók, hogy leróják kegyeletüket a másik nagy Apollós legenda előtt. Azon a héten Michael Jackson moonwalking versenyt rendeztek az amatőr esten.

Zárjuk is a cikket egy olyan videóval, ahol a fekete pop talán két legnagyobb alakja épp együtt zenél - természetesen az Apollo színpadán.

Fábián Titusz

és egy nagy képgaléria az Apollóról és a benne fellépőkről: