Nagyon hosszú hét év telt el Justin Timberlake előző, Futuresex/Loveshow című turnéja óta, így nem csoda, hogy hatalmas várakozás előzte meg a mostani The 20/20 Experience Tour-t. A jó ideig Amerikában táborozó, majd idén végre Európára is átterjedő koncertsorozat június 4-i bécsi állomása egy cseppet sem volt fáradt. Sőt, mintha csak a turnényitányon vettünk volna részt.
Sokan tették már fel a kérdést, mitől olyan nagy szám Justin Timberlake? Amellett, hogy a 2000-es évek legtökéletesebb popslágereiből számos a nevéhez köthető, körüllengi egyfajta megmagyarázhatatlan aura. Karizmatikus és energikus. Csak ez alapján a koncert alapján: ha rákötnénk egy lépésszámlálót, a bő 2 órás (!) fellépése alatt kiakadna a kilométeróra. De persze ez rengeteg popsztárról elmondható. Amiben JT más, hogy ott van az emberi oldala is, amit nem szégyell megmutatni. Izzad, nevetgél a mikrofonba, még egy kicsit izzad, leveszi a zakóját (hála az égnek). Úgy táncol és énekel, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, holott mi már abban elfáradunk, hogy nézzük.
JUSTIN ÍGY LETT PANCSERBŐL PÉLDAKÉP - A MICKEY EGÉR KLUBTÓL A VILÁGSLÁGEREKIG.
De menjünk kicsit jobban bele. Egy arénás koncertnél tulajdonképpen teljesen felesleges a hangosításról beszélni. Nyilván tökéletes volt. Ez az, amit az ember a jegye áráért elvár. De szerencsére sokkal többet kap. JT sejtelmesen, a paraván mögött csak hatalmas sziluettjét mutatva sejlett fel a színpadon a Pusher Love Girl nyitótaktusaira, majd egyszerűen berobbant. Nem a futkározó, mintsem inkább az elegáns módon, majd hamarosan a föld alól felemelkedett szépszámú élő zenekara is. Már a hatásos belépőből sejteni lehetett, hogy a zenészeknek fontos szerepük lesz, nem csak háttéremberek. A dal után JT másfél percig ünnepeltette magát, és már ezzel a ravasz húzással eldőlt, hogy a hangulattal a mai estén sem lesz gond. Mindenesetre bebiztosította magát egy „régi slágeres blokk”-kal, ahol olyannyira nem volt megállás, hogy a dalokat rövid számrészletek (Gimme What I Don’t Know, Don’t Hold The Wall) kötötték össze. Érdekes volt, hogy az árnyaltan áthangszerelt, mégis az első taktustól felismerhető dalok mennyire máshogy szólnak élőben. A leggépiesebb Futursex/Lovesound lemez slágerei is úgy szóltak, mintha csak elektromos gitárra lettek volna írva. Az egészet átjárta az „élőzene varázsa”, mintha egy hagyományos zenekart látnánk a színpadon, akik épp pont a frontember nevét viselik. A csili-vili 100 tagú tánccsoport helyett 4-6 táncossal operált, illetve sokszor a zenészek vagy a vokalisták töltötték be ezt a szerepet. Egyszerűen mindenki bulizott a színpadon. Előre nehéz volt elképzelni, hogy megteheti azt, hogy a 20/20 Experience egyenként kifejezetten hosszú dalait elejétől a végükig előadja, de ilyen formában még az egyébként nem túl slágeres TKO is egy gitárral elővezetett orgazmusnak bizonyult. Innentől kezdve már minden dalban volt egy kis közönségénekeltetés, Justin pedig egy zongoránál villantotta fel hangszeres tudását. De az első felvonást záró Cry Me A River tulajdonképpen mindent felülírt. A kissé rockosra vett ballada egyébként is szívszorító, de élőben mintha kitépnék az ember szívét a helyéről, Justin és tánckara pedig éppen azon ugrálna. A közbeszúrt „That bitch”-ezés alatt olyan szintű feszültség érződött az egész teremben, ami egy falu havi áramellátására elég lett volna. Summázta a korábban látott összes showelemet, és ha itt vége lett volna az egésznek, már mindenki boldogan távozik. De szerencsére csak egy tíz perces szünet következett.
A műsor az Only When I Walk Away című egyik új dallal, illetve egy fényorgiával folytatódott. Majd előkerült az akusztikus gitár, és a Drink You Awayt felvezető vicces diskurzus a piálásról. És ha már itt tartunk, fontos megjegyezni, hogy a kétoldalú kommunikáció folyamatosan fontos részét képezte a műsornak. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik másodszorra látták a turnét, így bizton állíthatom, hogy Justin nem ugyanazt mondja el minden este. Sokkal inkább reagál a környezetére, asszimilálódik a hangulathoz, érdeklődik a másik oldal iránt is. Így például pont tőle tudhattuk meg, hogy utolsó bécsi koncertjét napra pontosan hét évvel ezelőtt adta.
Timberlake bizony igazi showman, de nem a bohóckodós értelemben. Egyszerűen az is sikkes, ahogy az embert megszólítja. És ő mindenkit megszólít. Elérkezett ugyanis a koncert leglátványosabb pillanata: a Let The Groove Get In brazilos ritmusaira a színpad egy része felemelkedett, és nemes egyszerűséggel az álló közönség feje felett elment az aréna legvégébe, hogy a show az ún. B színpadon folytatódjon. Ezen a ponton a leghátsó sarokban ülő emberekhez is szinte személy szerint szólt, pedig én még azon hüledeztem, hogy ő és táncosai milyen biztos mozdulatokkal tették a dolgukat egy nem túl széles mozgó objektumon. De azért az Elvis-feldolgozásra (Heartbreak Hotel) már csak összekaptam magam, és jött is a „szomorú-blokk”: az aktuális Not A Bad Thing kislemezdal, majd a kihagyhatatlan Michael Jackson tiszteletadás. Az akusztikus Human Nature és a What Goes Around…Comes Around összefonódása érttette meg azt igazán azt velem, hogy Justin Timberlake mennyivel túlnőtt önmagán, és hogy tulajdonképp ő korunk popkirálya. Az alázat a zene és a zenészei iránt, illetve a tisztelet a közönség felé – ezek teszik igazán naggyá.
Hamar vége szakadt a szomorkodásnak, és dübörgött tovább a buli, illetve Justin és vokalistái is vissza a színpad felé. A Take Back The Night végére oda is értek (én tényleg nem értem, hogy nem zuhannak le a mozgó színpadról), hogy aztán bohóckodjanak egy átkötő Kool & The Gang-feldolgozással, és bár az ’N Sync-nek a második felvonásban sem jutott hely, a Bell Biv DeVoe-féle Posion segítségével azért megidéződött a ’90-es évek. Vagy talán mégis jutott nekünk egy falatka a boyband-érzésből, ugyanis Justin és két vokalistája feltűnően nagy és nevetséges mozdulatokkal táncolt – a nagyobb darab fekete fiú még „szexisen” hullámzott is –, mintegy fricskaként megemlékezve a régmúltról is. Az előadásmódját tekintve is elegáns Suit & Tie után következett az egész koncert csúcspontja. A régi slágerek korábban is remekül működtek, de a Sexybackre még az is megmozdult, aki egyébként soha nem tenne ilyet. Elképesztő volt látni, hogy két óra nonstop-éneklés, táncolás és szórakoztatás után is mintha most jött volna a színpadra, az összes energiatartalékát bedobva nyújtott 110 %-os teljesítményt. Majd még utoljára összeállt a brigád a Mirrorsra, és a grandiózus, nagyívű dal igazi örömzenélésbe váltott.
ÉS JT FRIZURÁI? AZOK TÁN NEM ÉRNEK MEG EGY MISÉT?
Lehet azzal vitatkozni, mennyire volt kiegyensúlyozott a setlist, de az igazság az, hogy nehéz lenne bármibe is belekötni, amit ezen a koncerten láttunk és hallottunk. A Futuresex/Loveshow turnéhoz képest sokkal kiforrottabb, profibb volt az előadás, mintha még Justin hangja is erősödött volna azóta. A nyávogós, farmerszerkós kisfiút teljesen maga mögött hagyva aki 2014-ben a színpadra áll nem más, mint egy úriember. Ezer arcát mutatta meg a közönségnek: volt hősszerelmes, igazi badass, közvetlen fiatalember és ünnepelt világsztár. És mi bizony az összest imádtuk.
beszámoló és fotók: Biczó Andrea
egyetlen videós példa minderre, SexyBack:
