The Horrors: Luminous (lemezkritika)

Hogyan lett a Horrors a brit zenei élet egyik vezető formációja? Meglepetésszerűen és éles stílusváltásokkal. Hogyan lesz képes megmaradni a csúcson? Na ez jó kérdés.

Kiadó: XL Records / Neon Music

Megjelenés: 2014. május 5.

Stílus: pszich-pop

Kulcsdal: Jealous Sun

Amikor a Horrors előző albuma, a 2011-es Skying megszólalt a random üzemmódra állított a lejátszóban, mindig felkaptam a fejem. A Luminous hallgatása közben alig kapom fel bármire is a fejem. Ez nemcsak annak szól, hogy az eddig már-már túlzottan is misztifikált „nagy megújulással” illethető újabb és újabb lemezek sorába a friss anyag nyilvánvalóan nem illik bele. Annak is szól, hogy a Luminous – mint címe átvitt értelme sugallja is – egy érthető, lényegében megfejtést nem igénylő, világos lemez, már a készítők szándéka szerint is. A pszichotikus goth-garázspunk debüthöz (Strange House, 2007) képest revelációt hozó („ezek nemcsak ösztönösek, de tudnak gondolkodni is!”) 2009-es Primary Colours nemcsak tökéletesen felmondott obskúrus rocktörilecke volt, de egy komoly víziókat megvalósítani képes kvintett nagyszabású lemeze is. Amikor az újabb két év szünet után érkező Skying emelni tudta a tétet, és még tovább ment az idézeterdőbe – de közben vitte magával a fonalat, hogy a hallgató ki is találjon onnan –, akkor egyértelművé vált, hogy a Horrors a korszak egyik alapzenekara. Ám ezzel együtt sem kellett volna feltétlenül azoknak a daloknak minden hallgatással újabb és újabb meglepetést okozniuk.

INTERJÚ A HORRORS-FRONTEMBERÉVEL, FARIS BADWANNAL.

Ez az új lemez összességében sem okoz meglepetést, de ez aligha volt célja, annyi forradalommal a háta mögött, amennyi a Horrorsnak van, már bármit megtehet egy zenekar. Badwanék talán azt gondolták, ideje ellazulni. Legalábbis a lemezről bevillanó hangulatok, impressziók ezt sugallják. Elnyúlás, lustaság, ráérős, békés, könnyen csúszó, szárnyra kapó, megnyugtató. Hogy a tudatmódosítók beviteli arányán egy fű felé finomító Screamadelica lenne? Hát az dehogy. Bármennyire is erősödött a szintetizátorok szerepe vagy a lemez első felét uraló nyúlós baggy pszichedélia popos megvalósítása, a fenti hasonlat nem áll meg, apró részleteiben inkább akkor már az Echo & The Bunnymen vagy a House Of Love, de ebbe nem is érdemes belemenni. Sokkal inkább abba, hogy a tízszámos anyagon akad két lefelé (Falling Star, Change Your Mind), három felfelé (Jealous Sun, I See You, Mine And Yours – na ebben a szaxofonok külön is kiemelkedőek) kilógó szerzemény, a többi pedig hozza a megbízható színvonalat és ez mindent összevetve, arányaiban egy tök oké teljesítmény, egy olyan output, amit egy ilyen zenekar, karrierje ezen szakaszában simán megengedhet magának. De hogy folyamatosan felkapjuk közben a fejünket, ahhoz ennél egy picivel több kell.

8/10

Dömötör Endre

a Luminous című negyedik The Horrors-lemez teljes egészében: 

a lemez felvezető videója, a So Now You Know című dalhoz: 

ez pedig az I See You szövegvideója: