Exkluzív riport az Európa Kiadó próbájáról (+képgaléria)

A Menyhárt Jenő vezette Európa Kiadó 1994-ben állt le és tartotta karrierje addigi leghosszabb szünetét (bár a '97-es Szigeten felléptek kétszer), de tíz év múlva ismét koncertezni kezdett és azóta több-kevesebb rendszereséggel fel is lép, viszont új dalt egészen tavaly nyárig nem mutatott be. Most azonban új felállással és nemcsak egy, hanem egy egész anyagnyi új szerzeménnyel fog jelentkezni, melyet cd-n is megjelentet a június 21-i Világveleje fesztiválos koncertjére. Nagyinterjút készítettünk Menyhárt Jenővel (ez a hét második felében lesz olvasható) és ekkor merült fel, hogy meghallgatnánk a friss dalokat, amire lehetőséget is kaptunk, így részt vehettünk a május elején stúdióba vonuló Európa Kiadó utolsó – lemezfelvételt megelőző – próbáján, ahol elsőként hallhattuk az új szerzeményeket.

Ragyogó, április végi vasárnap délután van, átvágok egy üres telken, hogy minél gyorsabban eljussak a Csepel felé vezető út mellett egy benzinkúthoz. „Hozzál magaddal enni és innivalót, mert a próbateremnél nincs semmi” – figyelmeztet Menyhárt Jenő még az indulás előtt és a találkozóhelynek megbeszélt benzinkútnál valóban érdemes feltankolni, mert a próbatermeknek kiadott egykori VITUKI (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet), ma: Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Kutató Intézet létesítmény-komplexumában a lengedező fákon és a hatalmas nyugodtságon kívül tényleg semmi nincsen (na jó, a vasárnap éppen lezárt főbejárat mellett egy kicsike, barátságosan üzemeltett strand azért akad, egyetlen, de igencsak csábító medencével). Az Intézet használaton kívüli egyik épülete biztosítja a próbatermeket, a szocializmusból itt maradt, hosszú folyosókból álló, klasszikus vállalati névtáblákkal ékesített helyszín pont ideális arra, hogy intim közelségbe kerüljön az ember a nyolcvanas évek máig legnépszerűbb underground zenekarával. Az Európa Kiadó néhány hónapja próbál itt, a termet teljesen belakja a hattagú formáció. Amúgy klasszikus próbahelyiség: a földön szőnyegek, a falakon faliszőnyegek és persze köralakban az elhelyezett hangszerek, erősítők.

Az idei cserékkel Menyhárt Jenő igazgató maradt az egyetlen alaptag: Kiss László basszusgitárost Fülöp Bence váltotta a Kamikaze Scotsmenből, Varga Orsolya billentyűs helyére pedig Darvas Benedek érkezett a Vasárnapi Gyerekekből, aki nemcsak Nord szintetizátorán, de hegedűn, trombitán és ütősökön is játszik, és persze Gyenge Lajos is csak néhány éve dobol az EK-ban (Másik János 1983 óta megszakításokkal tag, Kirschner Péter a kilencvenes évek elején csatlakozott), tehát meglehetősen friss a felállás, ám a zenekart mindig is jellemezte a megújulás, a régebbi dalok felfrissítése, így a történet efféle folyamatossága most is adott. Ebből a folyamatosságból kaptam ízelítőt, amikor a próba elején a tervezett koncertprogram néhány, még egyszer átvett klasszikus dalát játszotta a társaság. Mese nincs: a Mocskos idők és a Küldj egy jelet már nem tud nem klasszikus lenni, játssza bármely felállás, így kétségtelen, hogy ezen a néhány négyzetméteren is magával ragadó dalokról van szó.

De mi a helyzet az új szerzeményekkel? Jenő (hamarosan publikálásra kerülő nagyinterjúnkban) arról mesélt, hogy a tavaly megszületett Nem látta senki című dallal átszakadt nála egy gát, és ha nem is áradásszerűen, de csak megszületett jó néhány új szám – a múzsa újra csókolt. Hat dal van készen és kerül majd a lemezre (plusz, ha minden klappol vele, akkor a 3 Judit, 4 Zsuzsa egy dorombos új verziója is), és akad néhány további dalvázlat, melyek sorsa még kérdéses, de ebben a délután öttől este tízig tartó intervallumban (néhány cigiszünetet leszámítva) ez a hat, hosszú dal szólt és csiszolódott tovább, hogy a stúdióban a lehető legkészebb állapotban várják a felvételeket. A Smirgli és Virsli elmentek inni című szerzeménnyel ismertem meg az új repertoárt. És eldobtam az agyam. Ez ugyanis egy teljesen kiforrott, lendületes szám, leginkább talán a Popzene gyorsabb dalait idézi. Aztán jött a Nem látta senki, amit már ismerhetünk az elmúlt időszak koncertjeiről. És másfél óra múlva is ennél a számnál tartottunk. Az igazgató zen nyugodtsággal szedte szét a dalt, és rakta össze újra, de csak nem volt elégedett vele. Pedig ebből már készült egy demószerű stúdiófelvétel is, egy ponton meg is hallgattuk, hátha ez vezet majd megoldáshoz. A kreatív együttgondolkodásban egyszer Másik János próbált új irányt szabni neki, máskor a ritmust változtatták meg, kivettek hangszereket, beraktak újakat, megváltoztatták a szólamok egymáshoz való viszonyát, de a megoldás csak nem látszott. Ami a Kiadó számára egyre fárasztóbb lehetett, az egy idegen fül számára egyre élvezetesebb volt. Tucatnyi verziót hallottam egyetlen dalból, és bár akadtak közte egyértelműen nem működő, gyengébb változatok, számomra biztosan több volt az izgalmas. A maximalista szemlélet két másik szám lezáró részének véglegesítésekor is eljött, mi sem jelzi jobban, mennyire fontos mindenkinek a végeredmény.

Az Ennek a szobának tíz fala van és az Annak is kell című új szerzemények is rendkívül sűrű szövegezésűek, kemény témákat boncolgatnak, de mindkettő pozitív végkicsengésű, a Ki tudja, hol van Nórika pedig megintcsak egy lendületes dal, gyanús, hogy a koncertek egyik sikerszáma lehet. A hatodik szerzemény nemcsak kifejezetten lassú tempójával, de hangszerelésében is elüt a többitől: Az a vörös lány, akivel ott találkoztam gitárra, kevés billentyűsökre és hegedűre komponált szám, drámai hatású vokállal, az egész nagyon szép.

Hogy újra lesz Európa Kiadó-lemez az feltétlenül jó. A legutóbbi, 1993-as Itt kísértünk – Love ’92-t is már sokan úgy fogadták annakidején, hogy minek, aztán mára az album több dala is a koncertek alapprogramjának kihagyhatatlan része lett. Persze elsőre igazán pontosan megállapíthatatlan, de nagyon jó érzéssel hagytam ott a próbatermet, erősek ezek a dalok, minden rendben lesz. „Nehéz, mert a stúdiófelvétel mindig valaminek a véglegesítést jelenti, hiába alakítható tovább egy dal később a koncerteken, utána már adott egy keret, amin belül mozogni lehet” – ezt már Menyhárt Jenő teszi hozzá a kocsiban, kifelé menet, távolodva a próbahely biztonságától, ahonnan hamarosan a dalok is kikerülnek a közönség elé.

beszámoló és fotók: Dömötör Endre