Húsz év – 1992: az átmenet éve

A popzene örök körforgás (jelentették ki brit tudósok, miután már hatvan éve vizsgálgatták), az egyes korszakok, stílusok nagyjából két évtizedes periodicitásban térnek vissza a divatba. Ahogy tavaly fókuszba helyeztük 1991-et, úgy idén is visszamegyünk az időben húsz évet és megvizsgáljuk, hogy mi történt a popzenében 1992-ben.

 
A húsz év, az jelentős idő, kedvez a visszatekintésnek, ekkora távlatból már éles képet lehet készíteni. A nagyjábóli két évtized a nyolcvanas évek óta az újra trendbe álló stílusok, alműfajok periodicitását is kijelöli (a hetvenes években azért még csak módjával jött el Elvis-ék és Sinatráék retrója). Lásd például a 1980 körüli rockabilly-hullámot, pár évvel később az R.E.M. és a Smiths visszanyúlását a Byrds-harmóniákért, vagy a paisley underground szcéna pszichedélia iránti rajongását. Azt zárójelben azért érdemes megjegyezni, hogy manapság már sokszor ez a folyamat is felgyorsult és pláne elképzelni azt, hogy mi lesz akkor, amikor a mindent mindennel keresztező, folyamatos retromániában szenvedő 2000-es évek zenéje tér majd vissza a 2020-as évek elején-közepén.

1992 – tétovaság

De most nézzük 1992-t, pláne, hogy a karácsonyi lemezpiachoz igazodva érkeznek sorban a húsz éves jubileumi díszkiadások (a héten például a Manic Street Preachers Generation Terrorists című bemutatkozó nagylemeze és a Carter USM 1992 – The Love Album című, '92 nyarán listavezető albuma érte meg a húszas korkarika mellé passzoló újrakiadást). Az általános megítélés és a mostanában többfelé is felszínre kerülő vita szerint 1992 nem volt különösebben jó év a popzenében. Akad persze ellenvélemény is, mely szerint meg egyenesen a legfontosabb, de legalábbis a legizgalmasabb év volt a brit zene történetében. Nyilvánvaló provokáció. 1992 nem volt a legfontosabb év se a brit, se a világ popzenéjének történetében, sokkal inkább átmeneti volt, de mint minden évben (és ezzel teljesen felesleges vitatkozni), ekkor is rengeteg jó lemez született, számos stílus kezdte bontogatni a szárnyait, sokféle mozgalom izgett-mozgott a föld alatt és voltak nagy változások is. Persze igen csekély számú igazi mérföldkő-album született 1992-ben (szemben 1991-gyel, amikor meg elképesztő mennyiségű instant klasszikus látott napvilágot), és inkább hajlunk arra, hogy tétova, útkereső év volt ez számos stílus és későbbi nagy előadó számára. Itt azért most érvelünk mindkét fenti állítás mellett, döntsön mindenki maga!

Nem volt jó év

Hogy is lett volna jó év? Nagy-Britanniában a kilencvenes évek eleji shoegaze-mozgalom eddigre kitermelte klasszikusait, a cipőbámulás év közben lassan átfordult az elcsépelt kategóriába, jöttek sorban az utánmásolók. Madchester és a baggy tablettazabáló táncmámora a másnapos nyomottság érzetét keltette, a listákon az EMF és a Jesus Jones aratta le a kétes értékű babérokat. Az egyetlen szcénát az NME izzadta össze, valószínűsíthetően komoly túlórával: a Ned’s Atomic Dustbin, a Moose, a Cud és a Kingmaker nem hagyott túl nagy nyomot maga után. Amerikában a Nevermind januári trónfosztása (Michael Jacksont ütötte ki a Nirvana) végképp legitimmé tette a grunge-ot, jöttek sorban a lehangolt, ragacsos rocklemezek, a hiphop túl volt a nagy zsánerlemezeken, a gansta rap térnyerése mindent elárul az állapotokról. És hát megjelent a slacker-generáció elhümmögött himnuszgyűjteménye, azaz az első Pavement-lemez. A rádiós popzene hirtelen identitászavarba került. „Most akkor lehetek keményebb is?” Gyorsan kiderült, hogy nem. A brit kislemezlista tetején mindössze 13 dal váltotta egymást év közben (az Erasure végképp visszahozta az ABBA-t, a Shamennel a legszélesebb közönség is felfedezte a rave-et, de a Snap!-féle eurodance mellett többnyire jellegtelen popzene uralkodott: Wet Wet Wet, Tasmin Archer, Charles And Eddie stb.). Az eladások padlón voltak (a cd-single még nem, a vinyl kislemez már nem volt népszerű). Amerikában nyálballadákat lehetett eladni (Vanessa Williams, Mr. Big, Boys II Men, Whitney Houston) na meg a kölyökrappet (Kris Kross: Jump). Ez volt az első év, amikor a nagy eladói láncok hirtelen abbahagyták a vinylek árusítását, és ez volt az első év, amikor a cd-eladások túlszárnyalták a mindössze néhány évig uralkodó kazettaeladásokat. A legnépszerűbb albumok mind karrierösszegző válogatások voltak (Madness, Lionel Richie, Neil Diamond, Smiths, Kylie Minogue, Belinda Carlisle, ABBA, Simple Minds, Cher, Erasure), mintha semmi izgalmas nem történt volna a zenében. Megszűnt a Pixies, a Stone Roses eltöketlenkedte a nagy pillanatát, és a korábbi meghatározó gitárzenekarok is csak simán jó, vagy nemjó lemezekkel rukkoltak elő, sehol nem volt egy stílusteremtő mestermű. Az előző évben albumérett lett az elektronikus tánczene, ebben az évben viszont alig született említésre érdemes lemez a műfajban. Ja, és 1992-ben jött ki a ProTools első változata – és ez örökre megváltoztatta a zenekészítést. A popzene végképp szintetizálódott.

Jó év volt

Mégis milyen más lehetne az az év, amikor a világ tetején álló R.E.M. egyfajta közmegegyezéses csúcsművel rukkol elő (Automatic For The People)? Amikor az évtized egyik legeredetibb albumsorozata mindjárt egy tökéletes lemezzel kezdődik (Aphex Twin: Selected Ambient Works 85-92)? Amikor megjelenik az első, mindjárt gyönyörűen elszállt Spiritualized-anyag (Lazer Guided Melodies)? Amikor Dr Dre kiadja The Chronic-ját? Na és persze amikor megjelenik a slacker-generáció elhümmögött himnuszgyűjteménye, azaz az első Pavement-lemez (Slanted And Enchanted)? Igen, 1992-ben is voltak nagyon erős albumok és azoknak egy külön cikket is szentelünk majd hamarosan, de nézzük, miért volt még 1992 jó év? Igaz, hogy mindjárt az év elején megszűnt a KLF, az egyik legfontosabb zenekar a poptörténetben, na de hogyan szűnt meg? A BRIT Awards-on az év zenekara címmel kitüntetett duó az Extreme Noise Terror segítségével brutálverzióban eljátszotta a 3AM Eternalt, miközben Bill Drummond egy automata fegyverből vaktöltényeket lőtt az elhűlt tekintetű zeneipari fejesekre és a produkció végén egy hang bejelentette, hogy „a KLF ezennel elhagyta a zeneipart.”

A brit zenei vákuum év végére szépen beszippantotta a britpop előfutárait, akik ekkor még mind izgalmasak voltak. Igaz, hogy még csak főleg kislemezen és koncerteken, de meglehetősen vibráló lehetett mindezt figyelni (Blur: Popscene, Suede: The Drowners, Metal Mickey, Pulp: Babies, The Auteurs: Showgirl, és idesorolható még a Charlatans irányváltása, a Pulp Separations című albuma és az első Denim-lemez is). Az elektronikus tánczene albumszinten nem ismételte meg az előző évi robbanást, de a föld alatt igazán fortyogott az alstílusok olvasztótégelye. A ’where were u in ’92?’ klasszikus rave-kérdéskörnek is külön cikket szentelünk hamarosan, úgyhogy itt most legyen elég annyi, hogy a rave második hulláma ebben az évben ért a csúcsra, a belga hardcore padlót mosott, a jungle átvette a hatalmat a londoni éjszakában, a Prodigy 1992-es breakbeat-rave-bomba első albuma pedig messze a legidőtállóbb a kvartett összes alkotása közül, és hát az Orb is tökélyre fejlesztette az ambient-house-t (U.F.Orb) – kisebb meglepetésre fel is jutott vele a brit albumlista csúcsára.

Hiphopban felerősödött a dél hangja (Arrested Development), kialakult egy alternatív szólam a gangsta rappel szemben (The Pharcyde, Del The Funkee Homosapien), és egy nagyon dühös szócső-generáció is kiabált (Disposable Heroes Of Hiphoprisy, Consolidated - hozzájuk még az alapvetően gangsta Ice Cube is csatlakozott a nyári Los Angeles-i lázadásokra reagáló The Predator című albumával). A Beastie Boys konstans jó volt (Check Your Head) és a brit hiphop is hatásosan kommercializálódott (Stereo MC’s). A dühös és kemény rap/metál vonalán beérett Ice-T Body Countja, na és persze 1992 hozta el nekünk a Rage Against The Machine-t is, a Faith No More pedig látványosan lépte át a mainstream köszöbét. Metálban amúgy még a Pantera vitte a zászlót, ipari oldalról a Ministry súlyosbított, miközben a Kyuss a stoner rock egyik alapművével jelentkezett. Ja, és hátborzongató lemezzel debütált PJ Harvey, az elkövetkezendő húsz év legnagyszerűbb dalszerző-énekesnője.

Dömötör Endre