A Nirvana második albuma, a Nevermind 1991. szeptember 23-án került a boltokba, de hazai terepen, Amerikában a szokásos keddi lemezmegjelenés szerint csak szeptember 24-én – így most két napra húzhatjuk ki a szorosan vett kerek évfordulót! A hét folyamán már írtunk Kurt Cobainék budapesti koncertállomást is magában foglaló 1989-es és dokumentumfilmen is megörökített 1991-es turnéjáról (1991: The Year Punk Broke), sőt magának az 1991-es évnek a trendjeiről is, továbbá bemutattunk három kiadatlan számot és egy koncertvideót a Nevermind közelgő super deluxe újrakiadásáról (korábban pedig már bemutattuk a seattle-i EMP múzeum Nirvana-kiállítását és a Spin magazin sztárparádés feldolgozáslemezét is) – most pedig következzék nagy cikkünk magáról a Nevermind albumról és máig tartó hatásáról.
Vannak lemezek, amelyeket évtizedekkel megjelenésük után is fontos, megkerülhetetlen kapaszkodóként, műfajteremtő erőként illik számon tartani, hatásuk – közvetve vagy közvetlenül – számtalan utánuk következő kiadványon érződik, esetenként több tucatnyi előadó köszönheti nekik egész életművét. Akadnak olyan albumok is, melyek mintha egy másik univerzumból származnának, szerzőik maguk építette zenei elefántcsonttornyában születtek, hogy aztán soha többé ne halljunk megközelítőleg hasonlót sem – megismételhetetlenségükben jelentősek. A Nirvana húsz évvel ezelőtt megjelent főműve egyszerre mindkettő és egyik sem.
1991 májusában a Nirvana nekilátott, hogy felvegye bemutatkozó nagylemezének, az 1989-es Bleach-nek a folytatását a Los Angeles-i Sound City stúdióban. A dalszerző-gitáros-énekes Kurt Cobain és a basszista Krist Novoselic immár nagykiadós szerződés birtokában, egy új dobossal – az 1990 tavaszán távozó Chad Channing helyére ősszel megtalált Dave Grohllal – látott neki a stúdiómunkálatoknak, no meg egy feltörekvő producerrel, Butch Viggel, akivel már 1990 áprilisában is megpróbálkoztak felvenni a Sub Pop kiadó számára egy albumot (a későbbi Nevermind dalainak mintegy feléből már akkor elkészült egy-egy korai verzió, sőt a Polly című számból az 1990-es felvétel is került a végső lemezre, benne Chad Channing cintányérjának hangjával). Az első album viszonylagos sikerének és a második demófelvételeinek, az 1990 nyarán a Mudhoney-dobos Dan Petersszel felvett köztes Sliver kislemezdalnak és persze a Sonic Youth közbenjárásának köszönhetően a Geffen kötelékébe tartozó DGC Records gyorsan lecsapott a trióra, amelynek kapóra is jött a váltás, hiszen a kultikus, ám leginkább baráti vállalkozáshoz hasonló Sub Pop egyre kevésbé tudta kezelni a Seattle-környéki előadók iránti megnövekedett érdeklődést, így Cobain nagyszabású terveibe sem illett bele. „Olyan menő alternatív zenekar akartunk lenni, mint a Sonic Youth” – mondta az énekes egy interjúban, a szintén akkortájt a DGC-hez szerződő független példaképekre utalva, akik ezzel a lépéssel úgy voltak képesek új rajongókat szerezni, hogy hitelességükből mit sem veszítve egyúttal a régieket is megtartották. A döntés természetesen anyagilag is jövedelmezőnek bizonyult: míg a Bleach rögzítésének 600 dolláros költségeit Cobainék az akkori másodgitárosuk, Jason Everman által nyújtott kölcsönből fedezték (pedig Everman nem is játszott az albumon!), alig két évvel később már az összeg több mint százszorosából gazdálkodhattak. A felvételek során hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a mókamester Grohl energikus, ellenállhatatlan játéka megtöbbszörözte a Nirvana egyébként is elsöprő lendületét, az első lemez útkeresése után immár egy fókuszált, klasszikus, dühös power trióként szólalt meg a zenekar.
Cobain popérzékenysége már korai szerzeményei némelyikén is szembeötlő volt – gondoljunk csak az első albumról az About A Girl Beatles-inspirálta szerenádjára – de igazi fordulópontnak az 1990 júliusában rögzített önéletrajzi ihletésű Sliver nevezhető, ami végképp megelőlegezte a Nevermind meghökkentően fülbemászó, mégis kompromisszumoktól mentes, kamaszos frusztrációval és fájdalommal teli világát (ez a dal a korabeli kislemezmegjelenés után bő két évvel az Incesticide ritkasággyűjteményre is felkerült, sőt akkor már klipet is kapott) . Bár Cobain szerint a Nirvana továbbra is „csak egy nagyon-nagyon kemény popzenekar” maradt, ez a definíció ugyanannyira pontos, amennyire megtévesztő is. „Ahogy meghallottam azt a négy akkordot, alig bírtam ki, hogy ne kezdjek össze-vissza ugrálni a stúdióban” – mondta Butch Vig a Smells Like Teen Spirit felvételéről, ezzel pedig nem volt egyedül: a nem sokkal később egy komplett generáció (anti)himnuszává váló szerzemény meghozta azt az áttörést, ami a mainstream popzene egyik legfurcsább anomáliáját, a grunge őrületet indította világhódító útjára. A többi történelem: a Nevermind a következő év legelején letaszította a Billboard-lista éléről magát a Pop Királyát, Michael Jacksont is, és nemsokára platinalemez is lett (mára több mint 30 millió eladott példánynál tart).
Bár valószínűleg egyetlen zenész sem tudja az alkotás pillanatában, hogy valami olyasmit hozott létre, ami nemsokára feje tetejére állítja majd a világot, de 1991 tavaszán talán már érezni lehetett, hogy ez a Seattle-központú, széttartó, nehezen definiálható stílus, ami a keresztségben a grunge nevet kapta, nem sokáig marad már az underground klubok privilégiuma. Olyasféle sikerről azonban, amilyen a Nevermind megjelenését követte, senki még csak álmodni sem mert. Az MTV éjjel-nappal szakadt farmerben, kockás favágóingben csavargó fiatalokat mutogatott, a nyolcvanas évek végének vigyorgó bulizós-csajozós hajbandáit hirtelen felváltották a magányról és elidegenedésről szóló szövegeket súlyos zenei aláfestéssel párosító félelmetes rockzenekarok. Mindezt egy olyan helyről, ahol folyton esik az eső és nyomasztóan szürke az ég. Seattle-t ellepték a legnagyobb kiadók fejvadászai, akik azzal a céllal érkeztek a városba, hogy felkutassák az „új Nirvanát”, a következő nagy dobást.
A gyermekkora óta érzékeny művészlélek, külsejét tekintve viszont az elhagyatott külvárosi benzinkutak gyökértelen ifjúságának tökéletes megtestesítőjeként színre lépő Cobain gyorsan a vezéralakja lett ennek a mozgalommá válni soha nem akaró mozgalomnak, pedig erre a szerepre ugyanúgy alkalmatlan volt, ahogy a Nirvana sem volt soha grunge zenekar – akármit is jelentsen ez a kifejezés. Hiszen ha a stílus ikonjaira, a Ten című bemutatkozó lemezét a Nevermind előtt egy hónappal megjelentető Pearl Jamre, a klasszikus hard rock étoszokat sötétebb körítéssel tálaló Soundgardenre vagy az Alice In Chains ijesztően fojtogató metálhangzására gondolunk, szinte egyetlen ponton sem kapcsolódnak ahhoz az egyszerűségében páratlan, felesleges sallangoktól mentes, valóban nagyon-nagyon kemény popzenéhez, ami kitölti a Nevermind negyvenvalahány perces játékidejét. Ez nem véletlen, hiszen még a Nirvana nyúlfarknyi pályáján is kitérő csupán az album, egyfajta szerencsés véletlen. Cobain sem előtte, sem utána nem írt ennyire egyértelmű slágereket, sőt rövidke életének hátralevő részét azzal töltötte, hogy a szerinte „vékonyan és gyengén” szóló főművét elfeledtetve megmutassa, milyen hangzást is szeretett volna valójában. A puritán Steve Albinivel rögzített 1993-as In Utero album valóban karcosabban, durvábban szól, de teljesen érthető módon jóval kevesebb vizet zavart elődjénél (bár természetesen akad rajta jó néhány csodálatos dal).
Cobain 1994-es halálával a grunge ugyanolyan hirtelen vált divatjamúlttá, érdektelenné, mint amilyen gyorsan elsöpört mindent felbukkanásakor. A zenekarok nagy része feloszlott, pár lemez után csendben feledésbe merült (Soundgarden, Alice In Chains), vagy létezését új alapokra helyezve másféle utakra lépett (mint például a nagy rivális Pearl Jam). A zeneipar, mintha maga is valamiféle különös álomból ocsúdott volna, szinte szégyenkezve igyekezett azonnal új sztárokat keresni. 1994 a punk-pop áttörés éve lett (Green Day, The Offspring stb.), míg a dühös tengerentúli rockzenét sikerrel ellenpontozta a jóval ártalmatlanabb britpop is, hogy aztán az évtized végére a klubokból rockfesztiválokra és stadionokba vágyó elektronikus tánczene hozzon az 1991-eshez hasonló paradigmaváltást, az Államok legnépszerűbb zenei exportjává pedig a javarészt kiszámíthatóan keménykedő nu-metal váljon. A Prodigy őrült amfetaminbombája vagy a Deftones és a Korn sebzett, sértődött dühe azonban teljesen másféle düh volt, mint amit annak idején a Lithium refrénjének cinikus és unott yeah-yeah-yeah katarzisában vagy a Territorial Pissings őrült két és fél percében Cobain szabadított a világra.
A Nevermind soha nem vált anakronisztikussá, hiszen már megjelenésekor is az volt – hatásai közt ott találjuk az ötvenes-hatvanas évek angolszász popzenéjének mézédes dallamait, a Sonic Youth-, Replacements- és Pixies-féle öntörvényű példaképek dinamikai váltásait, a R.E.M. enigmatikus zsolozsmázását, valamint a Melvins és a Mudhoney helyi hőseinek szórakoztatóan koszos garázs-rockját. Részben ennek köszönhető, hogy – bár a mai napig számtalan tinédzser a Nevermind meghallgatása után fogja le első, bátortalan akkordjait – nehéz olyan ismert előadót találni, aki tudott is valamit kezdeni ezzel az örökséggel. A Nevermind hatása persze nyomokban még sokáig kitartott: a már említett Offspring együttes Self Esteem című dala például minden idők egyik legnyilvánvalóbb Nirvana-nyúlása, de a Radiohead Just című klasszikusa is Nirvana-számként kezdődik, ahogy a második Kispál és a Borz-album, az 1992-es Föld kaland ilyesmi… is másmilyen lenne a Nevermind nélkül (lásd az UFO és Halszív című dalokat), de a lemez ihlető szerepe talán a 2000-es elején kibontakozó új garázs-rock robbanás egyik kulcszenekaránál, az ausztrál Vinesnál a legszembetűnőbb (hogy a sok rossz kópiáról, a Silverchairről, a Puddle Of Muddról és társaikról ne is szóljunk).
Az újkori zenetörténet egyik legfontosabb lemeze tehát úgy vált megkerülhetetlenné, hogy valójában semmi újat nem hozott, csupán természetes és egyértelmű csúcspontja volt annak a folyamatnak, amit a hetvenes évek punk mozgalma indított el. A nappalikba, a tévék képernyőjére, a reggelente munkába indulók autórádiójába varázsolta az addig mainstream keretek közt elképzelhetetlen mértékű agressziót és őszinteséget, mintegy mellékesen bebizonyította, hogy ez is lehetséges, de egyúttal értelmetlenné is tette a további kísérleteket.
.jpg)
Ehhez persze kellett egy ihletett dalszerző és egy tökéletes ritmusszekció, meg egy jó producer (az alábbi 2011-es kép jobb szélén látható Butch Vig – a szerk.), de a Nevermind sokkal kevésbé a „hogyan?”-ról, mintsem a „miért?”-ről szól. A zeneipar és a hozzá kapcsolódó marketinggépezet végre elhagyta évtizedek óta kőbe vésett határokkal bíró, kényelmes komfortzónáját, hogy próbát tegyen valamivel, amit addig ő maga kényszerített a perifériára. Utána persze annak rendje és módja szerint kihasználta és uniformizálta azt, de talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Nevermind sikere nélkül az elmúlt két évtized számtalan fontos és izgalmas előadója sokkal nehezebben boldogult volna – sokan talán lemezszerződést sem kapnak. Így pedig egyáltalán nem számít, mennyire volt formabontó és újszerű az a bizonyos negyvenvalahány percnyi zene, mert jelentősége így is, úgy is óriási: úgy mutatta meg a művészi koncepció határtalanságát és a siker mindenhol ott ólálkodó lehetőségét, hogy az az óriáskiadók legdörzsöltebb szakemberei és a panellakásokban egyedül gitározgató középiskolások számára egyaránt hihető maradt.
Szabó Benedek
Öt grunge lemez 1991-ből a Nevermind mellé:
Mudhoney: Every Good Boy Deserves Fudge
(Sub Pop)
Mocskos, széttorzított punk és blues keveredik a Mudhoney zenéjében – Mark Arm kvartettjének legjobb lemeze simán befér 1991 legjobbjai közé is.
Pearl Jam: Ten
(Epic)
A Nevermind előtt egy hónappal megjelent Ten a lehető legjellemzőbb és talán legerősebb a szó szoros értelmében vett grunge albumok közül.
Screaming Trees: Uncle Anesthesia
(Epic)
A Cobain baráti körébe tartozó – vele közös számokat is rögzítő – Mark Lanegan együttese, a Screaming Trees a grunge egyik keresztapjaként hard rockot és neo-pszichedéliát vegyített, és ez az 1991-es ötödik sorlemez végig erős színvonalú.
Soundgarden: Badmotorfinger
(A&M)
A Soundgarden a korábbi lemezein hallható heavy metal felől a koszosabb hard rock felé lépett ezzel a harmadik albumával, a nagy siker pedig már csak arasznyira volt.
Temple Of The Dog: Temple Of The Dog
(A&M)
A Mother Love Bone nevű seattle-i pre-grunge zenekar 1990-ben elhunyt énekese, Andrew Wood előtt tisztelgő alkalmi projekt Pearl Jam- és Soundgarden-tagokkal (az 1990 nyarán felvett lemezen a Pearl Jam teljes mai felállása ott volt a Soundgarden-frontember Chris Cornell mellett).
a teljes Nevermind album:
egy 49 perces dokumentumfilm a Nevermind albumról:
az újrakiadás egyik beharangozó kisfilmje:
egy tízszámos Nirvana-válogatás a Recorder magazin szerkesztésében:
