Szimpatikus példa – Example

Amikor Mike Skinner (The Streets) a kétezres évek elején megjelent a színen, nagyjából definiálta az „okos, történetmesélős, dumálós brit tánczene” fogalmát, ráadásul első három nagylemezével (Original Pirate Material, A Grand Don't Come For Free, The Hardest Way To Make An Easy Living) ki is jelölte azt a szintet, amelyet azóta kevesen tudtak megközelíteni vagy elérni, felülmúlni meg igazán senki. Hagyományt teremtett, melynek nyomán jött Just Jack, Jamie T, Plan B és a többi szóhámos fehér angol csibész. A 2010-es év egyik legszórakoztatóbb, egyben legerősebb brit kommersz poplemezét is egy nagyjából hasonló zsánerben alkotó, hasonló alapanyagokból kotyvasztó – ugyancsak a hiphop felől érkező, de a popösszetevőket még bátrabban, még szemérmetlenebb módon használó – fickó, Example készítette.
 
Az 1982-es születésű Elliot Gleave ha nem is gyerekzseniként, de tehetséges ifjú rímfaragóként indult (becenevét onnan kapta, hogy monogramja megegyezik a for example – vagyis a például – latin megfelelőjének, az exempli gratia kifejezésnek az angol szövegekben is használt rövidítésével, az e.g.-vel). Hiphoppereken – többek közt a Wu Tang Clanon és Snoop Doggon – nőtt fel, tízévesen költői versenyt nyert, kamaszkorában pedig rapcsatákban verte le vetélytársait, ám később mégis filmrendező szakra iratkozott be (igaz, szabadidejében garage MC-ként keresett pénzt).
 
Egyéves ausztráliai kitérő után visszatért Londonba és 2003-ban beindította zenei karrierjét, majd három magánkiadású kislemez (Pointless Song, The Sell Out, I Don’t Want To) után 2006-ban leszerződött – micsoda meglepetés! – Mike Skinner The Beats nevű lemezkiadójához. Már itt jelent meg a Lily Allen-féle Smile-ra válaszoló Vile című fricska, illetve az eminemes hangzású What We Made kislemezdal, melynek klipjét a csernobili atomerőmű melletti Pripjaty kísértetvárosában forgatták. Szintén What We Made címmel került piacra 2007-ben Example hiphopos debütáló albuma, ám a nagy várokozások ellenére a korong visszhangtalan maradt. Miután a Skinner-féle cég csődbe ment, Elliot ismét saját kiadású kislemezekkel próbálkozott, sőt Me + Mandy című számához még saját maga finanszírozta klipet is készített, miközben folytatta mixalbumok összeállítását is (a még a Beats Recordings-időszakban publikált We Didn’t Invent The Remix mixtape után az első album körüli maradék anyagokra épített What We Almost Made következett, ami egyben le is zárta karrierje első fejezetét), sőt igazi nagydumásként még a stand-up comedy műfajban is kipróbálta magát.
 
2010 nyarán megjelent Won’t Go Quietly című második stúdióalbumán Example, ha úgy tetszik, előremenekült – és ezt jól tette! Új stílusát „diszfunkcionális elektro-popként” definiálta, stílszerűen egy tánczenei kiadóval, a Ministry Of Sound kebelébe tartozó Data Recordsszal írt alá lemezszerződést, s a mai tánczene kulcsfigurái közül gyűjtött jó párat maga köré. A rap felől az énekelhető táncdalok felé mozduló Example a Won’t Go Quietly számait olyan arcokkal készítette, mint a drum’n’bass-producer Sub Focus, a UK garage-veterán MJ Cole, a nemrégiben feltűnt The Fearless duó, a Rihannának is dolgozó Chase & Status páros, a svéd Peter Bjorn and John indie pop trióból ismert Björn Yttling, a holland elektro-hiphop fenegyerek Don Diablo, és persze – legközelebbi kortárs párhuzamként is – az első két albuma között hasonlóan nagyot váltó skót Calvin Harris. A végeredmény a szó legjobb értelmében vett „mulatós” poplemez, mely ihletét leginkább a londoni éjszakából nyerte (és mint végeredmény oda is szól), s melynek stílusát a bedolgozó producerek hozott anyagai nagyjából-egészében meg is határozzák. Persze más linkek is adódnak: eszünkbe juthat az MGMT és társaik slágeres indie-elektronikája ugyanúgy, mint a kilencvenes évek eleji brit rave (leginkább a Shamen), sőt – ha humorunknál vagyunk – itt-ott az ugyancsak kilencvenes évekbeli euro-dance is (persze, hiszen az jórészt a korabeli brit elektronikus tánczenének a vulgarizált változata volt).
 
A névjegyszerű, húzós nyitánnyal (From The Space) indító album egy kocsmákkal, taxikkal és úgy általában urbánus pörgéssel színesített, zűrös nagyvárosi szerelem krónikája, melynek ívét egy lassú groove-val megtámogatott zongorás ballada, egy lezáró vallomás, a Won’t Believe The Fools földeli. Ami pedig azt a bizonyos ívet illeti: az album végig kifejezetten magas színvonalon teljesít, az első kétharmada pedig kifejezetten élvezetes (itt vonulnak fel a kislemezslágerek, a címadó Won’t Go Quietly, a Watch The Sun Come Up, a Last One Standing és a legnagyobb sikert arató Kickstarts). Example albuma jelen pillanatban az egyik legjobb példa arra, hogy a lakossági és az izgalmas popzene absztrakciói elég nagy felületen összeilleszthetőek.
 
Example: Won’t Go Quietly  (Data, 2010)  8/10
 

Németh Róbert   
 

http://www.trythisforexample.com/

What We Made – a 2006-os csernobili klip:

Won't Go Quietly – az első brit Top 10 sláger 2010 elejéről (a tánczenei listán No.1),
közreműködnek a Rogues együttes tagjai:

Kickstarts – az eddigi legsikeresebb dal 2010 nyaráról, a 3. helyig jutott a hivatalos brit kislemezlistán, és már nemcsak a dance, hanem az indie listát is hetekig vezette: