Mélyen kivágott ruhák és a zeneipar nagy titka – Midem 2017-beszámoló

A Midem az egyik legnagyobb nemzetközi zeneipari szakvásár és konferencia. Mélyen kivágott ruhák, a zeneipar nagy titka, Leslie Mandoki barátja, a magyar jelenlét súlya, egy mindenre hajlandó dán szépfiú és a szexi EU – élmények és tapasztalatok Cannes-ból.

A fogadásokon ilyen furcsa izéket szolgáltak fel ételek helyett: az egyikről például azt hittem, hogy fagyi lesz, de fűszeres-túrós akármi volt, plusz sárgadinnye; a másikról meg azt hittem, hogy ugye csak nem annyi, hogy négy darab zöldség esztétikusan elrendezve, de csak annyi volt. Viszont a tengerparti koncerteket olyan székekből lehetett nézni, hogy az első találkozásunkról ezt írtam a jegyzetfüzetembe: „úristen ilyen kényelmes székben még életemben nem ültem soha többet nem fogok felállni!!!”

**

A Midem egyik fő tanulsága az, hogy nincsenek nagy titkok a zeneiparban. Három napi konferenciázás alatt nem hallottam olyan egetverő újdonságot, amit a zeneipari sajtó ne járt volna körbe jó sokszor – kisebb újdonságok, izgalmas sztorik azért bőven akadtak.

Jó, persze vannak titkok, mondjuk a szerződésekben; hanem a know-how, az nagyjából világos. Vagyis amikor a „hogyan emelkedjünk ki a tömegből?” PR-os kerekasztal-beszélgetésen harmadszorra és ötödszörre is azt mondták, hogy „ez a művésztől függ” és hogy „legyél kreatív”, „tudjad, hogy kikből áll a közönséged, és őket hol éred el”, „mielőtt bármit csinálsz, gondold át, hogy miért lenne az érdekes bárkinek” stb., akkor az nem azért volt, mert elhallgatták a Szupertitkos Receptet, hanem mert tényleg, ennyi. Ami mögött persze baromi sok minden van, hozzáértő csapat, pénz (kevesebb, mint régen, de azért még mindig számottevő), rengeteg tapasztalat (köztük rosszak is, csak azokról kevés szó esett nyilvánosan). Egy rendkívül bonyolult iparág legalább néhány területét nagyon jól kell ismerni, elvi szinten is és a legfontosabb szereplőket is, legalább egy részüket személyesen. Ja igen, és a zene legyen jó!

Mindez jó hír is meg rossz is, ha azt nézzük, hogyan boldogulhatna jobban a magyar popzene a nagyvilágban. A jó hír az, hogy ha meg akarjuk tudni a tudható dolgokat, vagyis mindazt, ami nem a GDP, a földrajzi elhelyezkedés és a szerencse – egyik sem elhanyagolható –, akkor bizony megtudhatjuk. A rossz meg az, hogy a tanulás hosszú idő (ugye bonyolult iparág), a kapcsolatok kiépítése szintén. Mindkettőben sokkal jobban állunk most, mint akár néhány éve; pontosabban egyre több szereplő van iparági és zenész oldalon is, aki láthatóan már sokat tud és hajlandó még többet tanulni – miközben nagyon sokan még mindig nincsenek tisztában alapvető fogalmakkal sem. További rossz hír, hogy mindez baromi sok munkát jelent. Vagy kellene, hogy jelentsen – például ugye folyamatos jelenlétre van szükség (lásd a Recorder cikkeit a Eurosonic-ról és Tallinn Music Weekről); amihez kiszámítható környezet kell: hogy tudjuk, hogy ami idén elindult, az még évekig folytatódik. Ha valaki azt hiszi, hogy ilyesmi létezik nálunk, az nagyon nem figyelt az elmúlt néhány évtizedben.

A kreativitásra és a „ha kevés a pénzed, használd okosan” elvre szép példát mondott az XL Recordings A&R menedzsere. A grime új generációját bemutató New Gen válogatás promóciójára kevés pénzük volt (ezt azért az egyik legnagyobb független kiadó viszonylatában értsük), úgyhogy egyetlen óriásplakátot vettek Londonban, amire egyenként, naponta rakták ki azok képeit, akik az albumon szerepelnek. Ez akkora érdeklődést keltett az emberekben és a sajtóban, akkora lett a buzz, hogy amikor nem sokkal később Los Angeles-ben tárgyaltak, akkor ott mesélték nekik, hogy látták ám városszerte a plakátokat – miközben ugye egy darab volt az óceán túlpartján. Azért látható, hogy itt semmi olyasmi nem történt, amire magyarok elvben ne lehetnének képesek.

**

A negyedik emeleten az ArtTracks standján egy elképesztően dekoratív fekete hölgy elképesztő mélyen kivágott ruhában tukmálta a cége termékét. Elég volt egy kicsit lassítani – és nehéz volt ezt nem megtenni –, és máris beráncigált, hogy ecsetelje, mennyire jó lesz ez a dolog: néhány kattintás, és bármilyen zenéhez készült egy ilyen kicsit izgő-mozgó, majdnem állóképes videó! Amit fel lehet tölteni mindenhova! Ennél a terméknél a magyar popzene azért ezerszer versenyképesebb, ámde amikor a magyar stand gazdájával, Bali Dáviddal megosztottam ezt a best practice-t, ő még csak arra sem volt hajlandó, hogy kigombolja az inge legfelső gombját. Hogy lesz így magyar világsztár? (A hölgy egyébként nem hostess volt, hanem csapattag. Sajnos direkt csak rossz képeket raknak róla az Instára.) 

**

A fenti „nincs nagy titok” másik oldala a Midemen, hogy hamar kialakult az az érzésem, hogy az igazán fontos történések nem láthatók. Például az igazán jelentős szereplőknek nincs standjuk, ki tudja, hol meetingelnek és networkingelnek egész nap (csak nem a yachtokon?!), miután lezavarták azt a fél-egyórás előadást vagy panelt, amit bevállaltak. Kivétel ez alól a hatalmas brit stand egy jól elkülönült területen, no meg a vendéglátó Franciaország kis szigete. De nem költött ilyesmire sem a Spotify, sem a kiadók, sem a zeneműkiadók. Utóbbiakból amúgy sok volt, egyre erősödik ez a terület; ők nem előadókkal, hanem szerzőkkel és szerzeményekkel foglalkoznak: kezelik a jogokat, a dalokat megpróbálják minél nagyobb előadóknak elpasszolni, reklám-, film- és játékzenéknek eladni stb. – nyilván ahogy a lemezeladás megzuhant, egyre fontosabbak lettek ezek a területek.

Szóval az, hogy volt egy magyar stand (minden más exporttevékenységhez hasonlóan a HOTS – Hungarian Oncoming Tunes keretében), a következőt üzente: létezünk, és hajlandóak vagyunk tenni azért, hogy látszódjunk. Az első lépések egyike, amit még sok másiknak kell követnie. A standról amúgy elfogyott az összes cd (a showcase fesztiválokra küldött előadók vannak rajta, nagyjából ezek); a magyar delegáció tagjai sokat meetingeltek, de ahányszor rákérdeztem, mindig azt mondták, hogy majd később derül ki, hogy melyik találkozónak lesz valami konkrét eredménye.

**

Maga a zenei program finoman szólva nem a Midem központi része. A karriereket meglökni hivatott Artist Accelerator programban azért voltak jók (pl. Kiddy Smile teljesen retró, de meggyőző house-bulija, Acid Arab). A tajvani program inkább szürreális volt: a maszkos The Chairman folk-opera-hardrockját is felül tudta múlni DJ Questionmark, aki kis lemezjátszótrükközéssel tarkított slágerparádéját olykor-olykor saját kezű fuvolázással szakította félbe. De a Midem életműdíját megkapó Leslie Mandoki szürrealizmus-teljesítményét még csak megközelíteni sem tudták. Elmondta például, hogy sokan kérdezik tőle: miért a jazzrock? Hát nem ő mondja meg, miért a jazzrock, hanem egy barátja, aki sajnos nem tudott eljönni, de küldött videóüzenetet. És a kivetítőn megjelent: Mihail Gorbacsov! Beszélt kicsit a szabadságról (a jazzrockról nem), aztán Mandoki visszavette a szót, és elmondta, hogy a szabadságot Gorbacsovtól kaptuk ajándékba, de sajna valami nagyon elromlott a világban, de ő hisz a zene világot megváltoztatni képes erejében. És jött a jazzrock.

**

Az esemény sztárja számomra egy meglepő szereplő volt: az Európai Unió! Volt egy külön részlegük, ahol részletesen bemutatták a Music Moves Europe programot. 2015 végén elkezdtek egy nagyszabású, az egész zeneiparra kiterjedő dialógust: sok-sok szakembert megkérdezve igyekeznek áttekinteni az iparágat, ezáltal megtalálni azokat a pontokat, ahol célzottan érdemes beavatkozni európai szinten, hogy növeljék a versenyképességet. Már most számos megbeszélésen vannak túl, több száz oldalas tanulmányok készültek – miközben maga a program majd a 2020-ban induló hétéves költségvetési ciklusban lesz aktuális.

Ez bizonyára nem tűnik annyira szexinek, mégis nagyon lelkesítő volt látni ezt a rendkívül tudatos, részletes és alapos munkát: hogy tudják, akár éveket is érdemes arra rászánni, hogy a végén valami tényleg értelmes dolog jöjjön ki. Miközben megvan az átfogó vízió is, amiről Christian Ehler, az Európai Parlament német kereszténydemokrata képviselője beszélt. Míg egy japán autót azért vesz meg az ember, mert az megbízható, addig egy francia táska megvásárlásával egyben egyéniségünket is kifejezzük – ezzel illusztrálta azt, hogy a kreatív iparág nemcsak önmagában fontos (a harmadik legnagyobb szektor Európában), hanem olyan hozzáadott értéket termel, ami miatt egyenesen az európai gazdaság globális versenyképességének egyik kulcstényezője. Egyébként titok itt sincs:

Persze a zene jóval kevésbé megfogható termék (pláne a digitális korban), mint a divatcikkek, ezért is nagyon fontos a mostanában rengeteget emlegetett value gap: a zene felhasználásából is rengeteg közvetlen és közvetett profit keletkezik, azonban nagy kérdés, hogy ebből mennyi jut magának a zeneiparnak. A zenészek, szerzők, kiadók stb. szervezetei, no meg az Európai Bizottság azt mondja: nem elég; most éppen az Európai Parlament meggyőzése van soron.

(Zárójelben: néhány nappal korábban voltam a Music Hungary Konferencián, így még jobban kijött a kontraszt az ott megjelent magyar politikusok öntelt és cinikus ostobaságával. Tényleg van abban valami, hogy ennek a két világnak semmi köze nincs egymáshoz, csak hát izé, nem kérdés, hogy én melyikhez szeretnék tartozni.)

**

Miután a zeneipar évek óta Kína meghódítását tervezgeti, egyszer csak jött egy dán srác, bizonyos Christopher, aki amúgy nyilvánvalóan másodvonalbeli popzenéjével egyszer csak tényleg meghódította Kínát. Élőben tízezrek, élő streamen százezrek, a tévében milliók nézik őt. (A YouTube-csatornáján a nézettségek megtévesztőek, Kínában ugyanis nincs YouTube – sem Facebook, sem Twitter.) A beszélgetésen rajta kívül a menedzsere és a Warner több képviselője vett részt, és persze az derült ki, hogy utóbbiak rengeteg munkája és alapos kínai csapat- és kapcsolatépítése volt a kulcs. Mit tesz ehhez hozzá Christopher? Hát hogy mindent megcsinál, amit kérnek tőle, a legőrültebb dolgokat is. (Sajnos ezekről nem árult el sokat, csak hogy több kínai tévéműsorban érdekes látványosság volt, ahogy egy szőke európai a helyi ételeket kóstolgatja, és hogy egy dalát megtanulta mandarin nyelven.) Megérti, hogy vannak, akik ezt nem tennék meg, mert mondjuk a művészi integritásuk nem fér össze minden őrültséggel – mondta a szőke dán srác, aztán hozzátette: de ő nem ilyen. Ő mindent megcsinál.

**

Aki idáig eljutott, aligha lepődik meg azon, hogy a legtöbbet a streamingről volt szó; alig volt olyan előadás, beszélgetés, ahol ne került volna elő. Sok érdemi újdonság itt sem volt, de például a Deezer vezetője, Hans-Holger Albrecht elárulta, hogy a több mint 12 millió aktív felhasználó a náluk eltöltött idő több mint felében ún. lean-back módon hallgat zenét. Ez azt jelenti, hogy nem maga válogat, hanem hátradől (ez a „lean back”), és a playlistre vagy a Flow nevű algoritmusra bízza magát. Albrecht szerint a Flow „olyan mint egy házasság: néha nagyon jól működik, néha meg az ember azt mondja: ’Jézus, én nem ezt akarom’ – de egyre jobb és jobb lesz.”

Arról a nagyon technikainak tűnő, de valójában nagyon fontos változásról is beszélt, ami jó esetben már idén életbe léphet. Jelenleg a streamingszolgáltatók úgy fizetnek, hogy az összes bevételt, ami az előfizetésekből és reklámokból bejön, a teljes hallgatottság arányai alapján osztják szét. Vagyis hiába hallgat valaki a havi 1500 forintos előfizetésével kizárólag Wellhellót, ebből a magyar zenekar alig lát valamit, és nagyságrendekkel több megy Drake-nek és Ed Sheerannek. A Deezer áttérne arra a rendszerre, hogy az adott felhasználótól befolyt összeget tényleg azok között osztaná fel, akiket ő hallgat – látható, hogy ez a kicsik (így az összes magyar) számára nagyon előnyös lehet.

A streaming fontosságát azért szépen helyre rakta Chris Price, a BBC Radio 1 zenei vezetője. Mutatott egy grafikont 2016 nagy nyári slágere, Drake One Dance-e teljesítményéről a streamen: hú, micsoda számok! Micsoda rekordok! Aztán rárakta a grafikonra, hogy a rádiókban hányan hallották a számot, és a stream szép kis dombocskája fölé felmagasodtak a rádió égbe törő hegycsúcsai. Ez persze demagógia vagy inkább vicc, hiszen a kettő egészen más (streamen meghallgatsz egy számot, a rádióban hallasz egy slágert); az volt csak az üzenet, hogy a stream nem a rádió riválisa, netán gyilkosa, inkább szövetségesek, és ezt lehetne még szorosabbra fűzni.

**

Az utolsó nap a magyar standdal szemben lévő nagy brazil standon caipirinhát osztogattak. Kiálltam a sort egy ghánai-brit startupos és egy belga-brazil zeneműkiadó mellett, mondtam, hogy hármat kérek, mert a magyar standra is vinnék. „Te nem is vagy magyar” – mondták. „Miért?” „Mert nem lehetetlenül bonyolult és kiejthetetlen a neved.” Felvilágosítottam őket, hogy csak lemaradtak a névkártyámról az ékezetek.

Rónai András