„A régi cuccaink lényegében megsemmisültek” – Pallbearer-interjú

A metál világa idén többek közt a Pallbearertől hangos: a Little Rock-i kvartett kiváló harmadik lemezével ismét bizonyította, hogy stílusokon felül áll. Míg az első két albumot egy mondatban úgy lehetett a legjobban leírni, hogy funeral doomos alapokra érkeztek Ozzy Osbourne-vokálok, miközben az azonnal megjegyezhető, sőt, dúdolható gitárriffekről sem feledkeztek meg, a friss Heartless egy teljesen új fejezet karrierjükben. A fejezet címe pedig progresszív sludge, amire hallhatóan hatással voltak olyan zenekarok is, mint a Mastodon, a Rush, a Kansas vagy a Boston. A fülbemászóbb pillanatok mellett azonban továbbra is akad elég mázsás riff és súlyosan beborult menet, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Paradise Lost is őket választotta őszi európai turnéjuk egyik vendégének. Az október 15-ei Dürer Kert-es koncert kapcsán beszélgettünk Brett Campbell énekes-gitárossal a kommercializálódásról, a Beach Boys-ról, arról, hogy nehéz-e Type O Negative-ot játszani és szóba került a szövegek direktsége is.

- A Foundations Of Burdent (a zenekar 2014-es második lemeze – a szerk.) Billy Andersonnal vettétek fel, a Heartlessnél viszont nem volt veletek külső producer.

- Igen. Ennek több oka is volt. Például hogy lényegében eddig is mi voltunk saját magunk producerei. Persze Billy sokat hozzátett a Foundations Of Burdenhez, de mindig is úgy mentünk a stúdióba, hogy rengeteg ötletünk volt, valamint egyfajta elképzelésünk arról, hogy mit is akarunk létrehozni. Ráadásul néhány éve felfedeztünk egy szuper stúdiót nem messze az otthonunktól, így pedig minden sokkal egyszerűbb és olcsóbb lett – nem kellett hotelre és hasonlókra költenünk. Jobban kijöttünk anyagilag, mintha megint felbéreltük volna Billy-t vagy átutaztuk volna a fél kontinenst, csak hogy valami híres stúdióban dolgozhassunk. Ehelyett a saját ágyunkban alhattunk, a megtakarított pénzből pedig új hangszereket vettünk magunknak, mert a régiek lényegében megsemmisültek. Sosem voltak kifejezetten jó cuccaink, leginkább nagyon leharcolt dolgokat tudtunk megengedni magunknak a hetvenes-nyolcvanas évekből, amiknek az állapota persze még jobban romlott a sok turné során. Szóval a büdzsé nagy részéből új erősítőket, hangszereket és hasonló felszerelést vettünk, ráadásul senki sem szólt bele a felvételekbe és minden egyszerűbb volt így, hogy a stúdió ennyire közel volt az otthonunkhoz.

- A lemez megjelenése előtt viszont kiadtatok még egy EP-t (Fear & Fury), amire a címadó mellett két feldolgozást raktatok, a Black Sabbath Over & Overjét és a Type O Negative klasszikusát, a Love You To Death-et. Hogyan jött ennek az ötlete?

- A Black Sabbath-dalt évekig játszottuk a koncertjeinken, ami pedig a Type O Negative-ot illeti, otthon van egy olyan szokásunk, hogy Halloweenkor a különböző helyi zenekarok úgynevezett „cover koncerteket” adnak, tehát csak más előadók dalait játszák. Ekkor jött az ötlet, hogy akkor mi játszunk Type O Negative-számokat! Elkezdtünk gyakorolni és hamar rájöttünk, hogy basszus, ez nem lesz egyszerű! (nevet) Visszagondolva, azt a nagyjából két hónapot, amit azzal töltöttünk, hogy összepróbáljunk egy tisztességes hosszúságú Type O Negative-szettet, fordíthattuk volna az album írására is! (nevet) Az EP lényege igazából az volt, hogy leteszteljük azt a stúdiót, amiben a Heartlesst is felvettük. Tudni akartuk, hogy a végeredmény megfelelő lesz-e. Szóval a Fear & Fury egyfajta kísérlet volt. De nagyon élveztük a felvételeket és imádjuk mind a két zenekart.

- Nem is fogjátok már élőben játszani a két feldolgozást?

- Nem hiszem. Az Over & Overt évekig játszottuk, a Love You To Death-et viszont csak egyszer, azon a bizonyos estén és akkor is meggyűlt vele a bajunk. Rengeteg rétege van annak a dalnak és hát nincs például billentyűsünk sem.

- Számomra a Fear & Fury bizonyos értelemben a Heartless előképe; az EP-vel tettetek egy igazán markáns lépést az olyan zenekarok világa felé, mint a Boston vagy a Kansas. Doom metál, kevés hard rockos pátosszal és grandiózus, azonnal a fülben ragadó refrénekkel. Mennyire értesz egyet ezzel?

- Számomra a lényeg ugyanaz maradt, mint eddig, a Pallbearer hangzása szerintem mindig ilyen volt. Például, a Foundations Of Burden utolsó számában (Vanished) az énekem tiszta Beach Boys vagy Asia. Meg hát nagyon szeretjük az olyan zenekarokat, mint a Foreigner. Számomra a Heartless, hm, leginkább csak még több ugyanabból. Az EP hangzása persze lehet, hogy egy kicsit kommerciálisabb, dehát annak a kétharmada feldolgozás. De mindig is szerettük a ’poposabb ének - komplexebb, karcosabb alapok’ párosítást.

CLASSIC ROCK - GRANDIÓZUS ARANYKOR, SOFT ROCKISTENEK, AORKESZTRÁK.

- A Heartless szövegei sokkal direktebbnek hatnak, legalábbis az eddigiekhez képest. Ilyennek akartad őket, vagy szimplán így jöttek ki?

- Valahol a kettő között. A szövegírás folyamata az én esetemben elég különleges, a sorok egyszerűen így manifesztálódnak. Talán most, hogy már elég sok szöveget írtam, jobb lettem abban, hogy direktebb módon írjak dolgokról. De azért még mindig elég sok a metaforikus részlet, a Thorns például nem annyira direkt és a Dancing In Madness sem. De persze az I Saw The End vagy a Cruel Road meg pont az előbbi kettő ellentéte. Nem tudom. Azt hiszem, néha a dalnak direktnek kell lennie, néha pedig nem. Jön, aminek jönnie kell, nincs túl nagy kontrollom az ilyen dolgok fölött.

- Mekkora nyomás volt rajtatok, akár magatok, akár a kiadó részéről, hogy két kritikailag nagyon jól fogadott, sikeres lemez után a Heartless-nek is nagyot kell szólnia?

- Hm. Azt hiszem, egy ideális világban minden albumunk sikeres lenne, de sosem tudhatod. Nem szabad túl sokat aggódnod emiatt, különben elkezdesz kompromisszumokat kötni. Amikor dalokat írunk, akkor a lényeg mindig az, hogy a tőlünk telhető legjobb számokkal álljunk elő és reménykedünk benne, hogy az emberek értik majd, mit akarunk létrehozni és szeretni fogják. Persze olyan is van, hogy megértik, de attól még szarnak tartják. Ezt sem tudod kontrollálni. Megírod a dalokat és reménykedsz benne, hogy mások is szeretni fogják.

- Számodra hogyan viszonyul egymáshoz a Heartless és az azt megelőző két lemez?

- A Heartless dinamikusabb, kidolgozottabbak a textúrák rajta. Régebben vagy nagyon hangosak vagy nagyon csöndesek voltunk, most több a csúcs és a völgy, azt hiszem. A modus operandink nem változott, ugyanúgy írjuk a számokat, de mivel ennyi ideje játszunk együtt, végleg összeszoktunk, már meg tudunk valósítani olyan dolgokat is, amiket eleinte nem.

- A Magnetic Eye Records által gondozott, Kickstarteren keresztül finanszírozott Pink Floyd-tribute albumon ti is szerepeltek majd, a Run Like Hell feldolgozásával. Hogyan közelítetek ehhez a feladathoz?

- Fogalmam sincs, még nem beszéltünk róla. (nevet) De amikor feldolgozásokat készítünk, lényegében csak próbálunk előállni a saját interpretációnkkal – kivétel a Love You To Death, ami egy elég direkt megvalósítás volt. Szóval csak fogjuk a szám lényegét és szétbarmoljuk. (nevet)

interjú: Kollár Bálint

az október 15-i Pallbearer/Paradise Lost/Sinistro-koncert a Dürer Kertben lesz, Facebook-eseményoldal

a két hónapja megjelent Heartless című album: