Kevés inspirálóbb dolog van, mint amikor egy ország érzi úgy, hogy most együtt indulnak el valami jobb felé. Mi ezt utoljára 1989 körül érezhettük, aztán a pillanat két fontos alkotóeleme közül először az „együtt” érzése tűnt el, később pedig a „jobb” is. Kolumbiában viszont éppen most van ez a pillanat, amelynek a múlékonyságát ugyan jól jelezte a 2016. október eleji – egyébként a magyar kvótanépszavazással egy napon tartott –, az évtizedes polgárháborút lezáró békeszerződésről tartott népszavazás sokkoló kudarca, de ezt a csorbát hat héten belül sikerült kiköszörülni. Weyer Balázs cikke Világrecorder rovatunkban.
A Circulart nevű fesztivál és showcase pár év alatt Latin-Amerika egyik legfontosabb ilyen rendezvényévé nőtte ki magát. Medellín, a házigazda húsz évvel ezelőtt a világ hírhedten legveszélyesebb városa, a piacvezető drogbáró, Pablo Escobar hazai pályája volt. Escobart 1993-ban lelőtték, de fura módon a város új korszaka már néhány évvel korábban elkezdődött. Escobar, mint a város teljhatalmú ura indított programot a nyomortelepek felszámolására (itt comunas-nak hívják a Latin-Amerika nagyvárosaiban általában megtalálható, többnyire vakolatlan, befejezetlen házakból álló telepeket, ami Brazíliában a favela) és nyitott utakat a szegényeknek a város gazdagabb részei felé. Akkoriban naponta átlagosan 20 embert lőttek le a kétmilliós városban – egy napon pedig Escobart magát is, és ez sok mindent megkönnyített.
A város húsz év alatti totális megváltozásához sok minden kellett: egy pártonkívüli matematikaprofesszor polgármester, a városlakók bevonása a város átépítésének terveibe, a legveszélyesebb környékek telepakolása könyvtárakkal, óvodákkal, közösségi helyekkel, botanikus kertekkel, modern tömegközlekedéssel és rendőrökkel, kellett hozzá a városi közműcég felvirágoztatása, amely immár az ország és a kontinens más részeibe exportál energiát és amelynek nyereségét további várostervezési és kulturális fejlesztésekre fordítják. És kellett hozzá egy olyan stratégia, amely a kultúrát, benne a zenét helyezte a középpontba. (Megjegyzem, a jelenlegi gyilkossági ráta hatalmas fejlődés, de még így is több mint tízszerese a budapestinek – igaz, csak a hatoda a jelenleg legveszélyesebb Caracas adatának).
A Circulartot alapító Octavio Arbelaez, vagy az idén WOMEX-életműdíjat kapott Henry Arteaga, akinek közösségi hiphop- és dj-iskolájába, a 4Elementos Skuela-ba 400 csellengő gyerek jár, ennek a változásnak a zenei hősei. A Circulart a város és egyben Kolumbia legjobb arca még akkor is, ha az idei rendezvényen a legendás kolumbiai harmonikás, Carmelo Torres útszéli kirablása a koncert napján emlékeztette a résztvevőket a város rosszabb napjaira – a zenészkollégák szimpátiatüntetésébe és új harmonikára való adakozásba torkolló koncert meg a jobbakra.
Kolumbia az utóbbi évek egyik nagy trendje a világzenében. Lépten-nyomon tűnnek fel a karcos, újító, meglepő neotradicionális zenekarok a világpiacon – a Bomba Estereo (lásd itt lent), a Systema Solar, a Puerto Candelaria és a Meridian Brothers (lásd lentebb) például, amelyek közül az utóbbi kettő nem is olyan régen játszott Budapesten is. Ezek többnyire Kolumbia legismertebb zenei exportcikkének, a cumbiának kifacsart és idézőjelbe tett, de továbbra is jól táncolható verzióit játsszák.
A cumbia is tipikus latin-amerikai termék, amelyben a gyarmatosító spanyolok által behozott európai dallamok ültek rá a rabszolgának behurcolt feketék által hozott afrikai ritmusokra és őslakos ritmushangszerekre. Legfontosabb ismertetőjegye a 2/4-es ritmika, afrikai örökségként pedig a szólóének és a kórus felelgetése és a jellegzetes ütőhangszerek – a babacsörgőre hasonlító maracas, illetve a bordázott fapálca, a guacharaca, amelyet reszelő mozdulatokkal szólaltatnak meg.
De a kolumbiai tradíció nem csak a cumbiából áll. Ott van a chirimia, amely nevét az oboa-szerű, dupla nádsípos fúvós hangszerről kapta. Aztán az óceáni partvidék déli részén honos marimba, amely szintén hangszer, és leginkább a nyugat-afrikai balafonra emlékeztet, de módosult formában: a xylofonhoz hasonló felépítés maradt, de itt pálmafából készül a teste és bambuszból a rezonátorok, maga a hangszer pedig magasabb lábakon áll, így inkább állva, mint ülve játszanak rajta. És fontosak még a cantadorák, akik az éneklés mellett sok mindenhez értettek. Ismerték a gyógyfüvek titkait, házassági tanácsokat adtak, ünnepi alkalmakkor pedig az énekmondói, történetmondói szerep is az övék volt. Közülük a leghíresebb már-már önálló intézményként a világzene egyik nagy matrónája, Totó La Momposina. Ő a legtöbbet a Mompos szigetén élő indián leszármazott cantadoráktól, azaz énekmondóktól tanult.
De, miután Kolumbiának ma már a hivatalos jelmondata lett a „Realismo magico”, a mágikus realizmus, a hagyományban a fő hely a vallenato-t illeti. Ennek alaphangszere a diatonikus harmonika, ez illetve ütőhangszerek kísérik az éneket. A vallenato lényege azonban a szöveg, amely egyszerre vicces és szomorú, realista és meseszerű. Éppen ezért a vallenato-ból származtatják a mágikus realizmus műfaját. Gabriel Garcia Marquez, akinek Száz év magány című regénye a mágikus realizmus alapműve, azt mondta a könyvről, hogy az nem más, mint egy 500 oldalas vallenato-dal. De a vallenato ettől függetlenül visszaszorulóban – hogy ne mondjam, kihalóban – van, mert alapvetően rögtönzött, utcai műfajként elveszíti a varázsát színpadon.
Az idei Circularton bemutatkozó mintegy 50 zenekar egy jelentős részét persze a Systema Solar, a Bomba Estereo, a Meridian Brothers illetve a venezuelai Los Amigos Invisibles nemzetközi sikerei és a cumbiát az avantgárd, bolondos elektronikával keverő irányzat inspirálta. A legjobbak ebben a kategóriában a helyben már nagyon befutott La Mambanegra (lásd legalul) és Romperayo (lásd lent) voltak, ugyanakkor mindkettőn és a közönségen is érződik, hogy micsoda tisztelet övezi az olyan hagyományos zenét játszó cumbia-mestereket, mint a már említett Carmelo Torres.
Nagyon népszerű és egyre kevésbé elválasztható egymástól a hiphop és a reggaeton, amely Latin-Amerikában szinte mindenütt logikusan együtt jár a nyomortelepekkel, gettókkal, az ott megtermelődő dühvel és kitörési vággyal. Arra nem sikerült szociálpszichológiai magyarázatot találnom, hogy az átlagosnál miért magasabb a durván effektezett énekmikrofon, de tény, hogy a hiphopban – de a Meridian Brothers-hez hasonló neocumbiában is – gyakori, hogy totálisan eltávolított, elemelt rajzfilm- és robothangokon rappelnek vagy énekelnek a frontemberek, ahogy az ironikus-hülye jelmezek is nagyon gyakoriak, ami valószínűleg ugyanarról a tőről fakad.
A hagyományosabb műfajokban a salsa ereje semmit sem csökkent – ebből ugyan a Circularton keveset láttunk, a város éjszakai életében azonban ez továbbra is dominánsnak tűnik – a salsa-szubkultúra központja az utóbbi időben Kubából egyre inkább ebbe a térségbe, a Kolumbia-Venezuela-Peru háromszögbe tevődött át. Itt jegyzem meg, hogy Kolumbia egyik legnagyobb salsa-sztárja napjainkban egy magas, szőke, holland trombitásnő, Maite Hontelé, aki egy kolumbiai salsa-zenésszel, Juancho-val kötött házassága révén került ide.
Az atlanti- és csendes-óceáni partvidék, illetve Providence és San Andrés szigete az afro-kolumbiai és a kreol műfajok térsége. A champeta-ra nagyon sűrű ritmusok, afrikai dobok a jellemzőek, a dallam másodlagos. Az olyan karibi hibrid-műfajok, mint a zouk, a soukous inkább a szigeteken jellemzőek, ezeken már sokszor egyenesen reggae-t vagy calypso-t játszanak és azt kreol-angolul éneklik, mint például a Circulart fellépői közül Elkin Robinson.
A rendszerváltó-újrakezdő atmoszféra nagyon jó hatással van a zenére: az optimizmus, a vállalkozókedv, a szabadságérzet, a bulizhatnék mindig jót tesznek. A legnagyobb őrjöngést azonban a Circularton nem zenekar kapta, hanem egy váratlan tévébeszéd, amelyet a kormány és a FARC közötti béketárgyalások vezetője tartott. A koncerteket minden színpadon félbeszakították, helyettük kivetítőn a nagyjából fél órás beszédet nézte a tömeg. Az elbukott népszavazás után pár héttel ekkor derült ki, hogy a béke már úgysem visszafordítható és a népszavazás eredménye a lényegen nem változtatott. Kolumbia hosszú idő után először ismét szereti magát.
Weyer Balázs
